A Marvel-világ egy egészen különleges univerzum, mely több tucat filmből és több tucat szuperhős-karakterből áll. Már a legelső általam látott Marvel-film megtekintésekor (2000-ben vetített X-Men kívülállók) megszeretem a meta-hősök világát és onnantól kezdve minden filmet megnéztem, amit csak a Marvel kínált. Igazán azonban csak 2008-as Vasember tett a műfaj rajongójává. Mára kialakult nálam egy sorrend is melyen az első két helyen - holtversenyben egymással - a két legjobb szuperhős történet található: a Galaxis őrzői (2014) és a Thor: Ragnarök. Most ez utóbbiról lesz szó. 

Thor a germán mitológia fontos alakja, a mennydörgés és vihar istene, Odin (főisten) gyermeke. A Marvelnek tehát nem kellett különösebben "erőlködnie" azzal, hogy szuperhőssé tegye ezt a figurát, hiszen már vagy 2 ezer éve az. Thor elsősorban hatalmas erejének és különleges kalapácsának köszönheti legyőzhetetlenségét és azt a tényt, hogy őt tekinthetjük a legerősebb bosszúállónak (legyőzi Hulkot is). Összesen három Thor film készült eddig, három különböző rendezőtől: 2011-ben (direktor: Kenneth Branagh), 2013-ban (rendező: Alan Tyalor) és 2017-ben Taika Waititi zseniális rendezésében.

A Thor: Ragnarök azért olyan különleges film, mert megtalálja az egyensúlyt a humor és a komolyan-vehetőség között, miközben egy jó sztorit mesél el, kiválóan felépített és bemutatott karakterekkel. Chris Hemsworth remek alakítást nyújt, folyamatosan adagolva nézőinek a poénokat. A sztoriban fő ellenfele halottnak hitt nővére Hela (Cate Blanchett), aki Odin váratlan halála után a trónt akarja önmaga és gonosz erői számára. Thor azonban szembeszáll vele, noha erre rámegy fél szeme, legendás kalapácsa (és minden ideje, energiája). Segíti azonban a csoda-szép valkür-lány (Tessa Thompson) és Heimdall (Idris Elba).

A film legjobb része a szemétbolygón játszódik, ahol a Grandmaster (Jeff Goldblum) az úr. Ide a fogolyként kerül Thor, de mivel kiáll a helyi bajnokkal, esélye van a megszabadulásra. A helyi bajnok pedig meglepetésre nem más, mint Hulk (Mark Ruffalo), aki évek óta együgyű változatában él a bolygón (eltemetve önmagában Bruce Bannert, aki eredetileg Thot barátja). Megmérkőzésük Thor győzelmével ér véget és Bruce is előjöhet Hulkból. Összeáll tehát a nagy csapat, mely megmentheti Asgart a gonosz Helától. Utolsó pillanatban áll melléjük Hela csatlósa, Skurge (Carl Urban) és a minden lében kanál tesó, Loki (Tom Hiddleston), aki hol segíti, hol gátolja a Thor-csapat működését.

A Thor: Ragnarök a legjobb Marvel-produkciók egyike - sőt nálam az ELSŐ holtversenyben a 2014-es Galaxis őrzőivel. Mindenkinek jó szórakozást nyújt, aki megőrizte gyermeki énjét és fantáziáját. Nekik ajánlom elsősorban. Értékelésem: 90%. 

Jennifer Lawrence az Éhezők viadala az Utazók és a Vörös veréb filmek sztárja a számomra, akit egy kicsit különc szépségnek és meglehetősen jó színésznőnek tartok (a maga módján). Ezúttal azonban valami elképesztően gyenge produkcióhoz adta nevét (+ arcát és testét), mert a Gene Stupnitsky rendezte Barátnőt felveszünk (No Hard Feelings) egy szürreálisan ízléstelen mű-film.

Forrás: imdb.com

Az alaptörténethez az ötletet alighanem a Tom Dey rendezte 2006-os Anyám nyakán adhatta, melyben Sarah Jessice Parker és Matthew McConaughey a főszereplők. Ott is a szülők bérelnek fel egy nőt azért, hogy fiúkat elcsábítva önálló életre motiválják a szülői házban rekedt fickót. Ez a 2006-os film valóban nem rossz: Sarah Jessica Parker megfelelő a csábító szerepére, Matthew McConaughey pedig nagyon szórakoztató alakítást nyújt. Az egész valahogy jópofa és vicces. Annak idején emlékszem 80%-os értékelést adtam rá. Tetszett.

Ám a Jennifer Lawrence féle verzió kimondottan ízléstelen, mert egy gyereknek látszó, teljesen fejletlen kamasz és egy érett 30-as nő kapcsolatát parodizálja ki. A főszereplő a fiú Percy (Andrew Barth Feldman) csak 19 éves és teljesen balfék. Sajnos a 2020-as évek tipikus fiú-típusa: vagyis nincs benne szenvedély, nőiesen kényes, határozatlan, férfiatlan és nulla vagányság jellemzi. Tökéletes ellentéte a tüzes, szenvedélyes és ízig-vérig nőies Maddie -nek, aki mégis megpróbálja elcsábítani a srácot (noha már 32 éves), mert a szülők egy kocsit ígérnek neki, ha ez sikerül. A szülők ugyanis azt szeretnék, ha a fiú úgy menne egyetemre, hogy kicsit életrevalóbb (és már legalább nem szűz). Egy sereg komikusnak ható (valójában szürreális) helyzet és jelenet után a kísérlet kudarcba fullad: a balfék Percy továbbra is balfék marad (és még szűz is), viszont szerez egy barátot a gyönyörű Maddie személyében. Kábé ennyi a film lényege.

Forrás: LINK

Közben az egyik jelenet megdöbbenést kelt: a tengerparton fürdőznek este, teljesen meztelenül (a kamasz fiú és a nő), amikor egy csapat fiatal megpróbálja ellopni ruháikat (de eredeti ötlet). Ám ekkor Maddie kiront a vízből, teljesen meztelenül leveri a srácokat. Meghökkentő az egész és nem tudni, hogyan vették rá erre Jennifer Lawrence -t. Akadnak még más meglepő jelenetek, melyek nem jó értelemben okoznak megdöbbenést, hanem ízléstelenségükkel és szürrealitásukkal.

Rossz érzés elképzelni egy jövőbeni világot, melyben a fiúk valójába kényes kislányok, a szülők keresnek szex-társat gyermekeik számára és eltűnik a férfiasság meg a vagányság. Olyan mint az 1993-as Pusztító (Demolition Man) című filmben John Spartan (Sylvester Stallone) ébredése a szép új világban. Isten mentsen meg tőle! Sem megélni sem elképzelni nem akarom (többé).

Ol Parker egy habkönnyű és szórakoztató kis vígjátékkal lepte meg idén ősszel a rajongóit, mégpedig az egzotikus helyszíneken játszódó és két világsztárt is felvonultató Beugró a Paradicsomba című bolondozással. A két világsztár: az idén már 61 éves (de 50-nek kinéző) George Clooney és az 55 évesen is vonzó Júlia Roberts.

A kép forrása: port.hu

Az egész dolog alap-hangulata friss, kedves és szórakoztató, rengeteg könnyed poénnal és egy laza kis sztorival. Clooney szerintem kifejezetten jópofa a filmben és Julia Roberts is újra megcsillogtatja tehetségét. A Ticket to Paradise nem az évszázad vígjátéka, de kitűnő szórakozás annak, aki csak egy szimpla komédiára vágyik egy rövidke (alig 104 perces) vígjáték keretei között.

Bár saját válásom példájából tudom, hogy a való élet egészen más (és az egyszer elvesztett bizalom illetve szeretet [pláne szerelem] szinte soha nem tér vissza) ez a történet annyira aranyos és szórakoztató, hogy az ember elfelejti a realitások "szemüvegén" keresztül nézni a történetét.

A Julia Roberts - Clooney páros egyszerre vicces és szimpatikus, átjön a néző felé, hogy biztosan élvezhették a forgatás minden percét. Akadnak kifejezetten kacagtató jelenetek, vicces szituk és néhol még a meghatódás is kerülgeti a nézőt. A végső egyenleg úgy teljes, hogy felbukkan Georgia új párja, Paul is, akit az "Emily Párizsban" sztárja, Lucas Bravo alakít a filmben. Kitűnőek a helyszínek, rengeteg a lélegzet elállítóan szép tengerpart.

A sztori végén a korosodó házaspár ráébred arra, hogy nem mindig csak az lehet érték, amit a konvenciók annak tartanak, néha az ember egy trópusi szigeten találja meg a békét és a boldogságot. Erre ők maguk a jó példa hiszen a történet (és a film) végére bennük is feltámad a régi tűz egymás iránt.

Ajánlom a filmet a vígjáték kedvelőknek és mindazoknak, akik a napi gondjaik elől egy habkönnyű kis filmes bohózatra "elmenekülnének" egy közeli moziba. Mert egy mozijegy árát bőven megéri, hogy jókedvünk legyen, még ha csak rövidke időre is.

Marilyn Monroe (eredeti nevén: Norma Jean Mortenson) rövidke, alig 36 évig tartó élete rendkívül érdekes és rengeteg emócióval, kudarccal, sikerrel teli történet, amely számtalan módon megragadható. Andrew Dominik rendező a lehető legdepresszívebb és legnyomasztóbb utat választotta Marlyn Monroe bemutatásához: CSAK kudarcait, kétségeit és depresszióját vette górcső alá. A végeredmény egy végletesen egyoldalú, ízléstelen produkció lett művészfilmes köntösben. (Felhasználva Joyce Carol Oates 2000-ben megjelent regényét.)

A kép forrása: LINK

Norma Jean Masterson élete persze valóban nem volt tündérmese (legalábbis életének első fejezete): Apa nélkül nőtt fel egy olyan anya mellett, aki a kislány 8 éves korára pszichiátriai kezelésre szorult. Nevelőszülők és intézetek alakították tehát Malilyn egyéniségét, mely így sérült és labilis lett. Először 16 évesen ment férjhez, az árvaházak elkerülése miatt (melyekbe így nem kényszeríthették vissza), majd még két házasságot kötött: 28 évesen, majd a 30-at betöltve. Ám sem a sportolóval, sem a színmű-íróval nem volt boldog. Nem tudott gyermeket szülni és nem tudott önfeledten boldog lenni sem.

Ugyanakkor voltak életének sikeres periódusai is: szerepelt például 30 filmben és imádta az amerikai nagy-közönség. Rajongók kísérték bármerre járt, fotósok, riporterek ölték egymást egyetlen percért, amit vele tölthetnek és ezerszám kapta a rajongói leveleket. Szerették filmbéli partnerei, kollégái és sok sztár is, mint Jack Lemmon és Tony Curtis, akikkel együtt játszott az 1959-es világsikerben, a Van, aki forrón szereti című filmben. Ezekből az élményekből és ebből a szeretetből egészen biztosan táplálkozni tudott a lelke és sok pozitív energiát kaphatott. Csakúgy mint házasságai kezdetein, amikor férjei valóban udvaroltak neki, szerelmet vallottak számára és elhalmozták mindennel.

Az egyetlen kép, melyen Marilyn Monroe és Kennedy együtt szerepel

Marilyn Monroe egy igazi "ikon" lett az 50-es évekre (1951-től egészen haláláig): a férfiak éltek-haltak érte, a nők hasonlítani akartak rá és az újságok címoldalaira került. Nem tudja senki, hogy pontosan milyen kapcsolat fűzte John F. Kennedyhez, akiről ma már nyílt titok, hogy sorozatosan csalta feleségét és sok nő megfordult az ágyában. Kennedy és Monroe kapcsolatáról akkoriban csak pletykák keringtek és még ma sem tisztázott a viszony mélysége, mint ahogyan az sem, hogy az elnök hány nővel alakított ki titkos kapcsolatot és ezek milyen jellegűek voltak.

Ugyanakkor az is biztos, hogy nem úgy bánt a nőkkel, ahogyan a film bemutatja és nagyon erős (és ízléstelen) túlzás az egyetlen jelenet az alkotásban, mely kettejük kapcsolatát egy "blowjob" szintjére degradálja.

A kép forrása: LINK

Egy ember életéből csak a kudarcokat és a depressziós korszakokat kiragadni még akkor is túlzás, ha az öngyilkossággal záródó vég, valóban egy negatív irányba billenő végső mérleg képét mutatja. E sorok írója is csupán életének első felében volt boldog és sajnos már hosszú ideje él részleges boldogtalanságban (viszont egy méltatlan kapcsolatból sikeresen kilépve, szabadon és azzal foglalkozva, amit szeret). Mégis túlzásnak érezném, ha egy életemről készülő film CSAK a kudarcaimat és a második életszakaszom szenvedéseit taglalná (művészien). Minden ember komplex entitás ugyanis, kudarcokkal, sikerekkel, boldog és boldogtalan pillanatokkal, fejezetekkel. Különösen egy olyan személyiség esetében, mint Marilyn Monroe, akinek lábai előtt egykoron az egész világ ott hevert, olyan sikereket felmutatva, melyről a legtöbben csak álmodhatunk.

A Blonde (Szöszi) egy nagyon ízléstelen és teljesen egyoldalú film, mely ugyan művészfilmnek próbál tűnni, de a Marilyn Monroe életét ismerő és a korszakkal is tisztában lévő nézők számára egyértelműen a rossz minőség és az alpáriság jelképe csupán. Ezen a tényen pedig sajnos a szép és egyébként tehetséges Ana de Armas színésznő sem tud segíteni. 

Női rendező által készített horror? Nem gyakori és sajnos ritkán jó (már a végeredmény műfaj-hűségét tekintve). Ebben az esetben a The Invitation rendezőnője, Jessica M. Thompson egy felpuhított, lájtos horror-thillert készített a számunkra, melyben nagyságrendekkel kap nagyobb hangsúlyt a szerelmi szál, mint a vámpír-támadások véres izgalma. (Pedig egy igazi horrorban épp fordítva kellene lennie.)

De nézzük röviden, tömören spoiler nélkül (vagy legalábbis minimális spoilerrel), az alaptörténet lényegét:

Szó se róla érdekes a sztori még ha kicsit elcsépeltnek tűnik is. Ami az átlag fölé emeli a Meghívást az egyrészt az ügyesen építkező és a feszültséget fokozatosan növelő rendezés, másrészt pedig a gyönyörű Nathalie Emmanuel játéka. Én a magam részéről a színésznőre a Halálos iramban 7 kapcsán emlékszem leginkább, melyben egy szexis hacker lányt alakít. Akkoriban tetszett a nézőknek, így bekerült a Fast & Furious sorozat két későbbi részébe, a nyolcadik és kilencedik epizódba. (Sőt, mint hallom benne lesz a jövőre debütáló 10.fejezetben is.) A férfi főszereplő: Thomas Doherty semmi extrát nem nyújt, csupán a női nézők szívét dobogtatja meg, főként megjelenésével.

A Meghívás nem rossz film, de egyszer nézős és valójában nem nevezhető igazi horrornak. Aki félelmetes és véres jelenetekre számít csalódni fog. Alig akad ugyanis ilyen az egész filmben. Nyilván javított volna a végeredményen ha több izgalmat, sokkal több üldözős - menekülős jelenetet és a horror műfajhoz illően több véres rettegni-valót kapunk. Ebben az esetben éreznénk, hogy a sok szerelmi évődés mellett lerághattuk körmeinket is. De erről sajnos nincs szó. A végkifejlet is sajátságos, ugyanakkor nyitva hagyja a folytatás lehetőségét.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy unatkoztam ezen a filmen; igazából elvoltam vele. Ajánlom a lájtosabb thrillerek és horrorok kedvelőinek és mindazoknak, akiknél a romantikus szerelmi történetek jól megférnek a félelmetes izgalmakkal (takaréklángon). Értékelésem: 65%

Kerékgyártó Yvonne filmje - mely egyszerre vígjáték és dráma - nyár végén került a mozikba és én azonnal "lecsaptam" rá, mert elolvasva tartalmát, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Egyszerűen csak laza, könnyed szórakozásra vágytam, jó poénokkal, néhány kacagtató Mucsi Zoltán jelenettel és a gyönyörű balatoni háttér előtt mókázó fiatal magyar színész-tehetségekkel ... és ... tulajdonképpen megkaptam amit akartam.

Az Együtt kezdtük egy gimis osztálytársakból álló ki csapatról szól, akik a Balatonon tartják egyikük esküvőjét (és egyben ivós osztálytalálkozójukat is) több napos táncos-ünneplős-kirándulós kivitelben. A film erőssége az egyes karakterek és archetípusok megformálása. Akad itt laza vagány, aki semmit sem változott a 10 év alatt, orvossá váló introvertált figura, gyereket vállaló magányos anya és egy olyan pár is, akik még mindig éreznek valamit egymás iránt, holott más utakra sodorta őket az élet. Ők Franciska és Marci, akiket Mosolygó Sára és Jakab Balázs alakítanak a filmben.

Mucsi Zoltán ezúttal kisebb szerepkörben egy morózus apát alakít, aki úgy adja férjhez lányát, hogy közben ki nem állhatja leendő vejét, akit ráadásul jól ismer, hiszen 10 évvel korábban még a kis csapat tesitanára volt. A történetben kapunk szerelmet, romantikát, párkapcsolati konfliktust, féltékenységi jelenetet, drámát (egy szívbeteg ifjú titán rosszulléte során), izgalmakat és a gyönyörű balatoni tájat mindvégig háttérként.

Kitesznek magukért a Színház- és Filmművészeti Egyetem, illetve a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának végzett és végzős hallgatói: Kövesi Zsombor, Lelkes Botond, Koós Boglárka, Mészöly Anna, Hrisztov Toma, Nagy Márk, Kanyó Kata és persze a más filmekből már jól ismert „régi arcok” és színművészek is: Mucsi Zoltán, Kerekes Éva, Jordán Tamás, Zsurzs Kati, Péterfy Bori, Szacsvay László, Pálmai Anna és Szabó Simon.

Akadnak jó poénok, egyszer sem ül le a sztori és pörgős a rendezés is. Az Együtt kezdtük egy élvezhető, habkönnyű kis vígjáték, mely feldobhatja az esténket, ha bevállaljuk a moziban. Kicsit több vicces jelenet, kicsit több drámai helyzet, (több izgalommal) ütősebbé és emlékezetesebbé tehették volna az egészet, de a film így is nagyon szórakoztató.

Rég volt már, mikor 1995-ben Sylvester Stallone lenyűgözött bennünket a Dredd bíróval, magára öltve az arcát eltakaró, de száját és sajátos ajaktartását szabadon hagyó maszkját (a hatalmas vállszélesítőkkel). Szembeszállt Armand Assantével, miközben megnevettetett bennünket Rob Schneiderrel való párbeszédeivel. Azóta megtudtuk: furcsa ajaktartása (mely a Dredd bíróban védjegyévé vált) egy orvosi műhiba miatt alakult ki, mert születésekor az orvos megsértette arc-idegpályáit egy fogóval.

 A kép forrása: LINK

A Danny Cannon rendezte Dredd bíró című akciófilmben egy sajátos, disztópikus jövőbeni világot ismerhetünk meg, melyben bíró-járőrök fogják el a bűnözőket, akiket jogukban áll azonnal, ott helyben el is ítélni. Rendőrök és ítélet-végrehajtók egyszemélyben, halálos és pusztító kézi-fegyverekkel, futurisztikus, óriási motorokon. Dredd alakja voltaképp egy régi képregény-figura újraélesztése a filmiparban.

Ami az alaptörténetet illeti: bár Joseph Dredd a legjobb utcai bíró mégis csapdába csalják. Száműzötté válik a hatalmas jövőbeni metropoliszból, de visszatér és igazságot szolgáltat. Az idős Jürgen Prochnow alakította Griffin főbíróval összefogva leszámol Ricoval (Armand Assante). Világsiker lett a sztori, de új feldolgozást csak 17 évvel később, 2012-ben kapott.

Az új feldolgozás készítője a 2008-as Nyolc tanút rendező Pete Travis, míg a főszerepet, azaz Dredd karakterét Karl Urban kapta. Bár az új főszereplő nem annyira kigyúrt, mint Sly, de 10 centivel magasabb nála és kisugárzása éppen ugyanolyan karizmatikus. Urban ráadásul megtanulta Stallone szájtartását is, így bár néhol kicsit erőltetetten, de ugyanolyan ajakmozgással tolja végig a filmet, mint Sly.  

A kép forrása: LINK

Az új, 2012-es Dredd egyértelműen más stílusú film: sokkal kevesebb benne a humor (igazság szerint nincs is benne) és komorabb, realisztikusabb világot rajzol elénk, mint az eredeti sztori. Itt a főgonosz egy nő, Ma-Ma, akit Lena Headey alakít, mégpedig elismerésre méltó módon. A helyszín egy felhőkarcoló, mely egy teljesen külön, zárt világ (város a városban) és ahol Ma-Ma a közösség korlátlan ura. Megfélemlít mindenkit és a lassító nevű kábítószerrel álomvilágban tartja követőit. Ma-Ma egy komplett hadsereggel veszi körül magát, melyet be is vet Dredd ellen, aki egy nyomozás lefolytatása miatt érkezik a helyszínre. Egyetlen társa a csinos és fiatal Cassandra (Olivia Thirlby) különleges telepatikus képességekkel rendelkezik, belelát az emberekbe. Párosuk helytáll a harcban, mely eleinte reménytelennek tűnik Dreddék számára, olyan hatalmas a túlerő.

A kép forrása: LINK

A Dredd egy igazi, kemény, "füstös" akciófilm, sajátos látványvilággal, disztópiával, rengeteg tűzharccal, verekedéssel és pörgős akció-jelenettel. Nagyon cool a bírák felszerelése, bőrszerkós egyenruhája, csúcs minden fegyver és ütős Lena Headey arcsebe is (a frászt hozza az emberre, ezzel az ábrázattal). Az egészben van valami elképesztő lendület és sodrás, ami 95 percre mellbe vág bennünket.

A kép forrása: LINK

Ajánlani tudom minden akció-fannak, disztópikus film-kedvelőnek és Karl Urban rajongónak. Blogunk a Dredd -et beletette a TOP-200 kedvenc listájába is, egyértelmű kedvencünk. 

A kedvenc 200 filmem listájának összeállításakor (melyben részt vett tanácsaival Solo és Master barátom is, így a lista végül közös "termék" lett) komoly vita előzte meg Az utolsó esély (Crimson Tide) listára való felvételét. Ez az amerikai akciófilm ugyanis megdöbbentő módon idézi meg napjaink háborús helyzetét és Tony Scott zseniális rendezésével illetve Gene Hackman és Denzel Washington emlékezetes alakításaival a 90-es évek egyik legjobbja.

A kép forrása: LINK

Az itt következő bekeretezett rész cselekményleírást tartalmaz. Aki spoiler nélkül szeretné megnézni ezt az 1995-ös filmet, ugorja át.

A Crimson Tide legnagyobb előnye a legfőbb karakterek jellem-ábrázolása, a tengeralattjáró parancsnok és az első tiszt egymásnak feszülése, vitája, majd háborúja. Két gondolkodásmód, két világnézet és két teljesen eltérő jellem csatája ez az ócán mélyén, a világ sorsáról. Mindkét karakter rendelkezik elismerésre méltó erényekkel: az idős kapitány mellett szól az erős hazaszeretet, a magas-fokú kötelességtudat, a katonás beállítottság, míg a sokkal fiatalabb első tiszt a megfontoltság, a béke-szeretet és felelősségtudat szimbóluma. Kettejük vitája az emberiség két eltérő felfogás-típusának vitája is lehetne. 

A kép forrása: LINK

Gene Hackman és Denzel Washington is teljes átéléssel jelenítik meg karaktereiket, mindkettőjük alakítása szórakoztatóan hiteles. De ebben a filmben mindenki kitesz magáért: láthatjuk Viggo Mortensent és James Gandolfinit is tengerész-tiszti szerepkörökben ellentétes oldalakon kiállva. 

A sztori aktualitása tagadhatatlan: napjainkban is egy orosz vezető fenyegeti a világot, miközben egy másik ország városait pusztítja. Virág elvtárs szavait idézve: "a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódik" [A tanú 1969]. Vajon most kik fognak dönteni majd a sorsunkról? Egy jó és egy rossz vezető vitája fog lejátszódni, mint a Crimson Tide-ban? Akárhogyan is, de Az utolsó esély egy gondolatébresztő, remek film (még ha azok a bizonyos gondolatok kényelmetlenek is jelen helyzetünkben).

Marty McFly és a Doki legelső közös kalandja a DeLorean fedélzetén 1985-ben tette próbára rekeszizmainkat és aratott világszerte óriási sikert. Michael J. Fox ekkoriban már 24 éves volt, mégis hihetően alakította a tizenévest, mert 163 centijéhez kölyökképű lazaság társult. Chirstopher Lloyd alias Emmett Brown vagyis Brown doki épp kétszer annyi idősen (48 körül) és egy fejjel magasabban (185 centivel) játszotta a habókos tudóst, aki feltalálta az időgépet. 

A kép forrása: LINK

A DeLorean DMC-12 típusú kocsi hordozta az úgynevezett fluxuskondenzátort (a doki találmányát) mely az autó 88 mérföld per órás sebességénél (azaz 142 km/h -nál) képes volt utasait elrepíteni egy előre beállított időbe. Ilyen módon, ezzel a szerkezettel kerül Marty és a Doki a legelső részben a fiú szüleinek fiatalkorába, 1955-be. Láthatjuk Marty szüleinek megismerkedését és az ominózus diák-bálat is ahol majdnem bekövetkezik a legrosszabb. A Dokit idézve:

„A találkozás időparadoxont hoz létre, melynek következtében olyan láncreakció keletkezhet, amitől felborul az egész tér-idő kontinuum, és megsemmisül a világegyetem. Ez persze a legrosszabb eshetőség, szerencsés estben, csak a mi galaxisunk fog megsemmisülni.”

Végül mégis összejön minden és Marty hazatérhet, "vissza a jövőbe". Később jött a második epizód 1989-ben, amikor a sztori a jövőbe mozdult ugyancsak hatalmas sikert aratva. Ennél a fejezetnél érdekes élmény ahogyan azt látjuk, miként képzelték el a filmkészítők 1989-ben azt, hogy milyen lesz világunk 2015-ben. Mindenesetre a légi autósztrádák víziója nem jött be, viszont a repülni képes DeLorean új élményt jelentett.

Végül 1990-ben megkaptuk a harmadik, Vadnyugaton játszódó fejezetet is, mely 1885-ben kalauzolt el bennünket. Ezúttal Martynak a Dokit kell megmentenie, mert ha nem lép közbe 1885-ben, akkor Bif Tannent dédnagyapja (Buford "Veszettkutya" Tannen) lelövi 75 dollárért, mint egy kutyát.

Robert Zemeckis - akit a Vissza a jövőbe filmek után 4 évvel, 1994-ben a Forrest Gumpért mennybe menesztettek - mindhárom részt élvezetesre készítette, kitűnő csapatot alkotva a főszereplőkkel. A "csapatban" Jennifert (Marty barátnőjét) kezdetben a gyönyörű Claudia Wells alakítja, majd második és harmadik részben Elisabeth Shue kapja meg a karaktert. Marty minden egyes kalandban esetlen fickó, de a "nyuszi vagy McFly" dumára valahogyan megtáltosodik (vagy éppen bebolondul). A Doki mindenesetre mellette áll, közös kalandjaikban együtt küzdenek azért, hogy a jelen és a jövő igazságos legyen, Marty családjának fennmaradásával és a Doki életben maradásával. Minden epizódban zseniális szinkront kapunk: Rudolf Péter tökéletes Marty magyar hangjaként, a Dokit pedig Rajhona Ádám szólaltatja meg ugyancsak élményszerűen. Nélkülük a Vissza a jövőben nem lenne ugyanaz.

A kép forrása: LINK

Hogy miért szeretjük töretlenül, 37 éve ugyanúgy a Vissza a jövőbe filmeket? Miért szereti minden generáció azóta is? Mert vicces, mert szórakoztató és mert átélhető egy olyan különleges világban, melynek gondolatával olyan jó eljátszani. Ki ne gondolt volna már az időutazásra? Vajon milyen lenne egy másik korban lenni, esetleg látni fiatal szüleinket megismerkedésükkor vagy jövőbeni gyermekeinket megnézni 30 évvel később? Hogyan boldogulnánk a vadnyugaton? És mihez kezd mindezen helyzetekkel a nevettető páros: a 17 éves kamasz és a 48 éves elvarázsolt tudós? Lehetetlen nem szeretni őket.

Számtalanszor láttam mindhárom részt, sőt egy alkalommal folyamatosan néztem meg rögtön egymást követően mindhármat maratoni filmezést tartva (5 órán és 35 percen keresztül tartott). Ezt is javaslom mindenkinek, mert kitűnő szórakozás, minden korosztálynak.