A második világháború és az egész emberi történelem eddigi legnagyobb csatáját a Volga partján fekvő Sztálingrád városában vívták meg 1942 augusztusa és 1943 februárja között. A fél éven át tartó szakadatlan harcban a város területén és környékén közel 1,3 millió katona esett el (800 ezer német és 500 ezer szovjet) és becslések szerint legalább 100-200 ezer között volt a polgári áldozatok száma is (nem beszélve a több százezer sebesültről és fogságba kerülőről). 

A csata részleteit sokan feldolgozták már (a Magister blog részletesen írja le a harcokat) és szinte mindegyik leírás illetve történész-elemzés kiemeli, hogy a számbeli túlerőben lévő oroszok bekerítő hadművelete  az Uránusz hadművelet hozta el a győzelmet a Vaszilij Csujkov vezette oroszok számára. Friedrich Paulus tábornagy számára nem maradt más, mint a megadás 1943 február 2-án. Ezt tekintjük a csata végének. 

Ugyanakkor a felsorolt történelmi tényeken túl a sztálingrádi csata emberi targédiák sorozata is volt. A csatáról szóló filmek ezeket próbálják megragadni, hogy átélhetővé vagy legalább elképzelhetővé tegyék a nézők számára azt a borzalmat, ami a városban zajlott annak idején a harcok alatt. 

A sztálingrádi csatáról készült már orosz, amerikai és német feldolgozás is, melyek mind más-más szemszögekből mutatják be a városi harc részleteit. Az 1993-as Sztálingrád egy német készítésű realisztikus dráma, - Joseph Vilsmaier rendezésében - mely a német katonák viszontagságait tárja elénk egy kiválasztott csoport sorsán keresztül. Látjuk őket optimistán és egymást ugratva még előző állomáshelyükön, majd a fagyoskodva, megtörten a sztálingrádi télben. A film átütően adja vissza szenvedéseiket, az elkeseredett német támadásokat, melyek nem vezettek eredményre és velük vagyunk akkor is, amikor legbelül már feladják a harcot. Nagyon élethű a film képi világa is, a romok, a lerombolt Sztálingrád látványa.

A film a csata ötvenedik évfordulójára készült. Főszerepekben: Thomas Kretschmann (Witzland hadnagy), Dominique Horwitz (Fritz), Jochen Nickel (Rollo) és Sebastian Rudolph (Müller).

A Ponyvaregény (Pulp Fiction) Quentin Tarantino 1994-es, Oscar-szobrocskával és Arany Pálma díjjal kitüntetett különleges filmje, John Travolta, Samuel L. Jackson, Bruce Willis, Uma Thurman és Harvey Keitel főszereplésével. A film fejezetekre bontott, több szálon futó történet, különböző idősíkokban (azokat néhol fordított sorrendben bemutatva), fanyar humorral, néhol véres és meghökkentő kivitelben az amerikai alvilág groteszk karaktereiről. 

A kép forrása: independent.co.uk

A Ponyvaregény sikerének egyik oka az egészen egyedi karakterekben és a remek színészi alakításokban rejlik: Vincent Vega és Jules Vinnfield például, akiket John Travolta és Samuel L. Jackson alakítanak, sajátos stílusú bérgyilkosok mégpedig Marsellus Wallace (Ving Rhames) szolgálatában. Szövegeiken egyszerűen lehetetlen NEM jól szórakozni. És persze egyedi figura Butch Coolidge bokszoló is (Bruce Willis), aki afféle pozitív karakter és nagy túlélő a filmben, noha nem fekszik ki a kulcsfontosságú bokszmeccsen, melyen Wallace utasítására az ötödik menetben ki kellene dőlnie. Viszont megmenti Wallace-t a perverzektől, így megkegyelmeznek neki. Mindegyik színész alakítása emlékezetes. A női karakterek közül a Mia Wallace-t alakító Uma Thurman a legjobb. Híres táncos jelenete Travoltával, mely majdnem halállal végződik, miután hazatérnek (Mia túladagolása miatt) a film egyik legemlékezetesebb jelenete.

A kép forrása: artphotolimited.com

A Ponyvaregény sikerének másik oka a meghökkentő sztorik sora, melyeket külön-külön is élvezhetünk, mielőtt összeérnek a szálak a film utolsó harmadára. Egyszerre viccesek, néha fekete humorral átitatottak és gyakran véresek, folyamatosan izgalmakat szolgáltatva a nézőnek.

Végül a harmadik ok a nagyon jó zenék, melyek feldobják az egyes sztorikat végig a film alatt. Összesen hét dalt hallhatunk a Ponyvaregényben, melyek mindegyike híres lett (vagy eleve már az volt). Például a Jungle Boogie a Cool & the Gang -től és a Son of a Preacher Man Dusty Spriengfield -féle verziója a "Flowers on teh Wall" Statlertől. Illetve a The Tornadoes Brothers and "Bustin Surfboards" című dala 1962-ből és személyes kedvencem Girl, You'll Be a Woman Soon az Urge Overkilltől.

Régóta a kedvenc filmjeim között tartom számon Tarantino legjobbját a Ponyvaregényt és szerintem az 5 legjobb valaha forgatott film egyike. Most, készítésének harmincadik évfordulóján újranézhető! Jó szórakozást!

A Marvel-világ egy egészen különleges univerzum, mely több tucat filmből és több tucat szuperhős-karakterből áll. Már a legelső általam látott Marvel-film megtekintésekor (2000-ben vetített X-Men kívülállók) megszeretem a meta-hősök világát és onnantól kezdve minden filmet megnéztem, amit csak a Marvel kínált. Igazán azonban csak 2008-as Vasember tett a műfaj rajongójává. Mára kialakult nálam egy sorrend is melyen az első két helyen - holtversenyben egymással - a két legjobb szuperhős történet található: a Galaxis őrzői (2014) és a Thor: Ragnarök. Most ez utóbbiról lesz szó. 

Thor a germán mitológia fontos alakja, a mennydörgés és vihar istene, Odin (főisten) gyermeke. A Marvelnek tehát nem kellett különösebben "erőlködnie" azzal, hogy szuperhőssé tegye ezt a figurát, hiszen már vagy 2 ezer éve az. Thor elsősorban hatalmas erejének és különleges kalapácsának köszönheti legyőzhetetlenségét és azt a tényt, hogy őt tekinthetjük a legerősebb bosszúállónak (legyőzi Hulkot is). Összesen három Thor film készült eddig, három különböző rendezőtől: 2011-ben (direktor: Kenneth Branagh), 2013-ban (rendező: Alan Tyalor) és 2017-ben Taika Waititi zseniális rendezésében.

A Thor: Ragnarök azért olyan különleges film, mert megtalálja az egyensúlyt a humor és a komolyan-vehetőség között, miközben egy jó sztorit mesél el, kiválóan felépített és bemutatott karakterekkel. Chris Hemsworth remek alakítást nyújt, folyamatosan adagolva nézőinek a poénokat. A sztoriban fő ellenfele halottnak hitt nővére Hela (Cate Blanchett), aki Odin váratlan halála után a trónt akarja önmaga és gonosz erői számára. Thor azonban szembeszáll vele, noha erre rámegy fél szeme, legendás kalapácsa (és minden ideje, energiája). Segíti azonban a csoda-szép valkür-lány (Tessa Thompson) és Heimdall (Idris Elba).

A film legjobb része a szemétbolygón játszódik, ahol a Grandmaster (Jeff Goldblum) az úr. Ide a fogolyként kerül Thor, de mivel kiáll a helyi bajnokkal, esélye van a megszabadulásra. A helyi bajnok pedig meglepetésre nem más, mint Hulk (Mark Ruffalo), aki évek óta együgyű változatában él a bolygón (eltemetve önmagában Bruce Bannert, aki eredetileg Thot barátja). Megmérkőzésük Thor győzelmével ér véget és Bruce is előjöhet Hulkból. Összeáll tehát a nagy csapat, mely megmentheti Asgart a gonosz Helától. Utolsó pillanatban áll melléjük Hela csatlósa, Skurge (Carl Urban) és a minden lében kanál tesó, Loki (Tom Hiddleston), aki hol segíti, hol gátolja a Thor-csapat működését.

A Thor: Ragnarök a legjobb Marvel-produkciók egyike - sőt nálam az ELSŐ holtversenyben a 2014-es Galaxis őrzőivel. Mindenkinek jó szórakozást nyújt, aki megőrizte gyermeki énjét és fantáziáját. Nekik ajánlom elsősorban. Értékelésem: 90%. 

Jennifer Lawrence az Éhezők viadala az Utazók és a Vörös veréb filmek sztárja a számomra, akit egy kicsit különc szépségnek és meglehetősen jó színésznőnek tartok (a maga módján). Ezúttal azonban valami elképesztően gyenge produkcióhoz adta nevét (+ arcát és testét), mert a Gene Stupnitsky rendezte Barátnőt felveszünk (No Hard Feelings) egy szürreálisan ízléstelen mű-film.

Forrás: imdb.com

Az alaptörténethez az ötletet alighanem a Tom Dey rendezte 2006-os Anyám nyakán adhatta, melyben Sarah Jessice Parker és Matthew McConaughey a főszereplők. Ott is a szülők bérelnek fel egy nőt azért, hogy fiúkat elcsábítva önálló életre motiválják a szülői házban rekedt fickót. Ez a 2006-os film valóban nem rossz: Sarah Jessica Parker megfelelő a csábító szerepére, Matthew McConaughey pedig nagyon szórakoztató alakítást nyújt. Az egész valahogy jópofa és vicces. Annak idején emlékszem 80%-os értékelést adtam rá. Tetszett.

Ám a Jennifer Lawrence féle verzió kimondottan ízléstelen, mert egy gyereknek látszó, teljesen fejletlen kamasz és egy érett 30-as nő kapcsolatát parodizálja ki. A főszereplő a fiú Percy (Andrew Barth Feldman) csak 19 éves és teljesen balfék. Sajnos a 2020-as évek tipikus fiú-típusa: vagyis nincs benne szenvedély, nőiesen kényes, határozatlan, férfiatlan és nulla vagányság jellemzi. Tökéletes ellentéte a tüzes, szenvedélyes és ízig-vérig nőies Maddie -nek, aki mégis megpróbálja elcsábítani a srácot (noha már 32 éves), mert a szülők egy kocsit ígérnek neki, ha ez sikerül. A szülők ugyanis azt szeretnék, ha a fiú úgy menne egyetemre, hogy kicsit életrevalóbb (és már legalább nem szűz). Egy sereg komikusnak ható (valójában szürreális) helyzet és jelenet után a kísérlet kudarcba fullad: a balfék Percy továbbra is balfék marad (és még szűz is), viszont szerez egy barátot a gyönyörű Maddie személyében. Kábé ennyi a film lényege.

Forrás: LINK

Közben az egyik jelenet megdöbbenést kelt: a tengerparton fürdőznek este, teljesen meztelenül (a kamasz fiú és a nő), amikor egy csapat fiatal megpróbálja ellopni ruháikat (de eredeti ötlet). Ám ekkor Maddie kiront a vízből, teljesen meztelenül leveri a srácokat. Meghökkentő az egész és nem tudni, hogyan vették rá erre Jennifer Lawrence -t. Akadnak még más meglepő jelenetek, melyek nem jó értelemben okoznak megdöbbenést, hanem ízléstelenségükkel és szürrealitásukkal.

Rossz érzés elképzelni egy jövőbeni világot, melyben a fiúk valójába kényes kislányok, a szülők keresnek szex-társat gyermekeik számára és eltűnik a férfiasság meg a vagányság. Olyan mint az 1993-as Pusztító (Demolition Man) című filmben John Spartan (Sylvester Stallone) ébredése a szép új világban. Isten mentsen meg tőle! Sem megélni sem elképzelni nem akarom (többé).

Ol Parker egy habkönnyű és szórakoztató kis vígjátékkal lepte meg idén ősszel a rajongóit, mégpedig az egzotikus helyszíneken játszódó és két világsztárt is felvonultató Beugró a Paradicsomba című bolondozással. A két világsztár: az idén már 61 éves (de 50-nek kinéző) George Clooney és az 55 évesen is vonzó Júlia Roberts.

A kép forrása: port.hu

Az egész dolog alap-hangulata friss, kedves és szórakoztató, rengeteg könnyed poénnal és egy laza kis sztorival. Clooney szerintem kifejezetten jópofa a filmben és Julia Roberts is újra megcsillogtatja tehetségét. A Ticket to Paradise nem az évszázad vígjátéka, de kitűnő szórakozás annak, aki csak egy szimpla komédiára vágyik egy rövidke (alig 104 perces) vígjáték keretei között.

Bár saját válásom példájából tudom, hogy a való élet egészen más (és az egyszer elvesztett bizalom illetve szeretet [pláne szerelem] szinte soha nem tér vissza) ez a történet annyira aranyos és szórakoztató, hogy az ember elfelejti a realitások "szemüvegén" keresztül nézni a történetét.

A Julia Roberts - Clooney páros egyszerre vicces és szimpatikus, átjön a néző felé, hogy biztosan élvezhették a forgatás minden percét. Akadnak kifejezetten kacagtató jelenetek, vicces szituk és néhol még a meghatódás is kerülgeti a nézőt. A végső egyenleg úgy teljes, hogy felbukkan Georgia új párja, Paul is, akit az "Emily Párizsban" sztárja, Lucas Bravo alakít a filmben. Kitűnőek a helyszínek, rengeteg a lélegzet elállítóan szép tengerpart.

A sztori végén a korosodó házaspár ráébred arra, hogy nem mindig csak az lehet érték, amit a konvenciók annak tartanak, néha az ember egy trópusi szigeten találja meg a békét és a boldogságot. Erre ők maguk a jó példa hiszen a történet (és a film) végére bennük is feltámad a régi tűz egymás iránt.

Ajánlom a filmet a vígjáték kedvelőknek és mindazoknak, akik a napi gondjaik elől egy habkönnyű kis filmes bohózatra "elmenekülnének" egy közeli moziba. Mert egy mozijegy árát bőven megéri, hogy jókedvünk legyen, még ha csak rövidke időre is.

Marilyn Monroe (eredeti nevén: Norma Jean Mortenson) rövidke, alig 36 évig tartó élete rendkívül érdekes és rengeteg emócióval, kudarccal, sikerrel teli történet, amely számtalan módon megragadható. Andrew Dominik rendező a lehető legdepresszívebb és legnyomasztóbb utat választotta Marlyn Monroe bemutatásához: CSAK kudarcait, kétségeit és depresszióját vette górcső alá. A végeredmény egy végletesen egyoldalú, ízléstelen produkció lett művészfilmes köntösben. (Felhasználva Joyce Carol Oates 2000-ben megjelent regényét.)

A kép forrása: LINK

Norma Jean Masterson élete persze valóban nem volt tündérmese (legalábbis életének első fejezete): Apa nélkül nőtt fel egy olyan anya mellett, aki a kislány 8 éves korára pszichiátriai kezelésre szorult. Nevelőszülők és intézetek alakították tehát Malilyn egyéniségét, mely így sérült és labilis lett. Először 16 évesen ment férjhez, az árvaházak elkerülése miatt (melyekbe így nem kényszeríthették vissza), majd még két házasságot kötött: 28 évesen, majd a 30-at betöltve. Ám sem a sportolóval, sem a színmű-íróval nem volt boldog. Nem tudott gyermeket szülni és nem tudott önfeledten boldog lenni sem.

Ugyanakkor voltak életének sikeres periódusai is: szerepelt például 30 filmben és imádta az amerikai nagy-közönség. Rajongók kísérték bármerre járt, fotósok, riporterek ölték egymást egyetlen percért, amit vele tölthetnek és ezerszám kapta a rajongói leveleket. Szerették filmbéli partnerei, kollégái és sok sztár is, mint Jack Lemmon és Tony Curtis, akikkel együtt játszott az 1959-es világsikerben, a Van, aki forrón szereti című filmben. Ezekből az élményekből és ebből a szeretetből egészen biztosan táplálkozni tudott a lelke és sok pozitív energiát kaphatott. Csakúgy mint házasságai kezdetein, amikor férjei valóban udvaroltak neki, szerelmet vallottak számára és elhalmozták mindennel.

Az egyetlen kép, melyen Marilyn Monroe és Kennedy együtt szerepel

Marilyn Monroe egy igazi "ikon" lett az 50-es évekre (1951-től egészen haláláig): a férfiak éltek-haltak érte, a nők hasonlítani akartak rá és az újságok címoldalaira került. Nem tudja senki, hogy pontosan milyen kapcsolat fűzte John F. Kennedyhez, akiről ma már nyílt titok, hogy sorozatosan csalta feleségét és sok nő megfordult az ágyában. Kennedy és Monroe kapcsolatáról akkoriban csak pletykák keringtek és még ma sem tisztázott a viszony mélysége, mint ahogyan az sem, hogy az elnök hány nővel alakított ki titkos kapcsolatot és ezek milyen jellegűek voltak.

Ugyanakkor az is biztos, hogy nem úgy bánt a nőkkel, ahogyan a film bemutatja és nagyon erős (és ízléstelen) túlzás az egyetlen jelenet az alkotásban, mely kettejük kapcsolatát egy "blowjob" szintjére degradálja.

A kép forrása: LINK

Egy ember életéből csak a kudarcokat és a depressziós korszakokat kiragadni még akkor is túlzás, ha az öngyilkossággal záródó vég, valóban egy negatív irányba billenő végső mérleg képét mutatja. E sorok írója is csupán életének első felében volt boldog és sajnos már hosszú ideje él részleges boldogtalanságban (viszont egy méltatlan kapcsolatból sikeresen kilépve, szabadon és azzal foglalkozva, amit szeret). Mégis túlzásnak érezném, ha egy életemről készülő film CSAK a kudarcaimat és a második életszakaszom szenvedéseit taglalná (művészien). Minden ember komplex entitás ugyanis, kudarcokkal, sikerekkel, boldog és boldogtalan pillanatokkal, fejezetekkel. Különösen egy olyan személyiség esetében, mint Marilyn Monroe, akinek lábai előtt egykoron az egész világ ott hevert, olyan sikereket felmutatva, melyről a legtöbben csak álmodhatunk.

A Blonde (Szöszi) egy nagyon ízléstelen és teljesen egyoldalú film, mely ugyan művészfilmnek próbál tűnni, de a Marilyn Monroe életét ismerő és a korszakkal is tisztában lévő nézők számára egyértelműen a rossz minőség és az alpáriság jelképe csupán. Ezen a tényen pedig sajnos a szép és egyébként tehetséges Ana de Armas színésznő sem tud segíteni. 

Női rendező által készített horror? Nem gyakori és sajnos ritkán jó (már a végeredmény műfaj-hűségét tekintve). Ebben az esetben a The Invitation rendezőnője, Jessica M. Thompson egy felpuhított, lájtos horror-thillert készített a számunkra, melyben nagyságrendekkel kap nagyobb hangsúlyt a szerelmi szál, mint a vámpír-támadások véres izgalma. (Pedig egy igazi horrorban épp fordítva kellene lennie.)

De nézzük röviden, tömören spoiler nélkül (vagy legalábbis minimális spoilerrel), az alaptörténet lényegét:

Szó se róla érdekes a sztori még ha kicsit elcsépeltnek tűnik is. Ami az átlag fölé emeli a Meghívást az egyrészt az ügyesen építkező és a feszültséget fokozatosan növelő rendezés, másrészt pedig a gyönyörű Nathalie Emmanuel játéka. Én a magam részéről a színésznőre a Halálos iramban 7 kapcsán emlékszem leginkább, melyben egy szexis hacker lányt alakít. Akkoriban tetszett a nézőknek, így bekerült a Fast & Furious sorozat két későbbi részébe, a nyolcadik és kilencedik epizódba. (Sőt, mint hallom benne lesz a jövőre debütáló 10.fejezetben is.) A férfi főszereplő: Thomas Doherty semmi extrát nem nyújt, csupán a női nézők szívét dobogtatja meg, főként megjelenésével.

A Meghívás nem rossz film, de egyszer nézős és valójában nem nevezhető igazi horrornak. Aki félelmetes és véres jelenetekre számít csalódni fog. Alig akad ugyanis ilyen az egész filmben. Nyilván javított volna a végeredményen ha több izgalmat, sokkal több üldözős - menekülős jelenetet és a horror műfajhoz illően több véres rettegni-valót kapunk. Ebben az esetben éreznénk, hogy a sok szerelmi évődés mellett lerághattuk körmeinket is. De erről sajnos nincs szó. A végkifejlet is sajátságos, ugyanakkor nyitva hagyja a folytatás lehetőségét.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy unatkoztam ezen a filmen; igazából elvoltam vele. Ajánlom a lájtosabb thrillerek és horrorok kedvelőinek és mindazoknak, akiknél a romantikus szerelmi történetek jól megférnek a félelmetes izgalmakkal (takaréklángon). Értékelésem: 65%

Kerékgyártó Yvonne filmje - mely egyszerre vígjáték és dráma - nyár végén került a mozikba és én azonnal "lecsaptam" rá, mert elolvasva tartalmát, rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Egyszerűen csak laza, könnyed szórakozásra vágytam, jó poénokkal, néhány kacagtató Mucsi Zoltán jelenettel és a gyönyörű balatoni háttér előtt mókázó fiatal magyar színész-tehetségekkel ... és ... tulajdonképpen megkaptam amit akartam.

Az Együtt kezdtük egy gimis osztálytársakból álló ki csapatról szól, akik a Balatonon tartják egyikük esküvőjét (és egyben ivós osztálytalálkozójukat is) több napos táncos-ünneplős-kirándulós kivitelben. A film erőssége az egyes karakterek és archetípusok megformálása. Akad itt laza vagány, aki semmit sem változott a 10 év alatt, orvossá váló introvertált figura, gyereket vállaló magányos anya és egy olyan pár is, akik még mindig éreznek valamit egymás iránt, holott más utakra sodorta őket az élet. Ők Franciska és Marci, akiket Mosolygó Sára és Jakab Balázs alakítanak a filmben.

Mucsi Zoltán ezúttal kisebb szerepkörben egy morózus apát alakít, aki úgy adja férjhez lányát, hogy közben ki nem állhatja leendő vejét, akit ráadásul jól ismer, hiszen 10 évvel korábban még a kis csapat tesitanára volt. A történetben kapunk szerelmet, romantikát, párkapcsolati konfliktust, féltékenységi jelenetet, drámát (egy szívbeteg ifjú titán rosszulléte során), izgalmakat és a gyönyörű balatoni tájat mindvégig háttérként.

Kitesznek magukért a Színház- és Filmművészeti Egyetem, illetve a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának végzett és végzős hallgatói: Kövesi Zsombor, Lelkes Botond, Koós Boglárka, Mészöly Anna, Hrisztov Toma, Nagy Márk, Kanyó Kata és persze a más filmekből már jól ismert „régi arcok” és színművészek is: Mucsi Zoltán, Kerekes Éva, Jordán Tamás, Zsurzs Kati, Péterfy Bori, Szacsvay László, Pálmai Anna és Szabó Simon.

Akadnak jó poénok, egyszer sem ül le a sztori és pörgős a rendezés is. Az Együtt kezdtük egy élvezhető, habkönnyű kis vígjáték, mely feldobhatja az esténket, ha bevállaljuk a moziban. Kicsit több vicces jelenet, kicsit több drámai helyzet, (több izgalommal) ütősebbé és emlékezetesebbé tehették volna az egészet, de a film így is nagyon szórakoztató.

Rég volt már, mikor 1995-ben Sylvester Stallone lenyűgözött bennünket a Dredd bíróval, magára öltve az arcát eltakaró, de száját és sajátos ajaktartását szabadon hagyó maszkját (a hatalmas vállszélesítőkkel). Szembeszállt Armand Assantével, miközben megnevettetett bennünket Rob Schneiderrel való párbeszédeivel. Azóta megtudtuk: furcsa ajaktartása (mely a Dredd bíróban védjegyévé vált) egy orvosi műhiba miatt alakult ki, mert születésekor az orvos megsértette arc-idegpályáit egy fogóval.

 A kép forrása: LINK

A Danny Cannon rendezte Dredd bíró című akciófilmben egy sajátos, disztópikus jövőbeni világot ismerhetünk meg, melyben bíró-járőrök fogják el a bűnözőket, akiket jogukban áll azonnal, ott helyben el is ítélni. Rendőrök és ítélet-végrehajtók egyszemélyben, halálos és pusztító kézi-fegyverekkel, futurisztikus, óriási motorokon. Dredd alakja voltaképp egy régi képregény-figura újraélesztése a filmiparban.

Ami az alaptörténetet illeti: bár Joseph Dredd a legjobb utcai bíró mégis csapdába csalják. Száműzötté válik a hatalmas jövőbeni metropoliszból, de visszatér és igazságot szolgáltat. Az idős Jürgen Prochnow alakította Griffin főbíróval összefogva leszámol Ricoval (Armand Assante). Világsiker lett a sztori, de új feldolgozást csak 17 évvel később, 2012-ben kapott.

Az új feldolgozás készítője a 2008-as Nyolc tanút rendező Pete Travis, míg a főszerepet, azaz Dredd karakterét Karl Urban kapta. Bár az új főszereplő nem annyira kigyúrt, mint Sly, de 10 centivel magasabb nála és kisugárzása éppen ugyanolyan karizmatikus. Urban ráadásul megtanulta Stallone szájtartását is, így bár néhol kicsit erőltetetten, de ugyanolyan ajakmozgással tolja végig a filmet, mint Sly.  

A kép forrása: LINK

Az új, 2012-es Dredd egyértelműen más stílusú film: sokkal kevesebb benne a humor (igazság szerint nincs is benne) és komorabb, realisztikusabb világot rajzol elénk, mint az eredeti sztori. Itt a főgonosz egy nő, Ma-Ma, akit Lena Headey alakít, mégpedig elismerésre méltó módon. A helyszín egy felhőkarcoló, mely egy teljesen külön, zárt világ (város a városban) és ahol Ma-Ma a közösség korlátlan ura. Megfélemlít mindenkit és a lassító nevű kábítószerrel álomvilágban tartja követőit. Ma-Ma egy komplett hadsereggel veszi körül magát, melyet be is vet Dredd ellen, aki egy nyomozás lefolytatása miatt érkezik a helyszínre. Egyetlen társa a csinos és fiatal Cassandra (Olivia Thirlby) különleges telepatikus képességekkel rendelkezik, belelát az emberekbe. Párosuk helytáll a harcban, mely eleinte reménytelennek tűnik Dreddék számára, olyan hatalmas a túlerő.

A kép forrása: LINK

A Dredd egy igazi, kemény, "füstös" akciófilm, sajátos látványvilággal, disztópiával, rengeteg tűzharccal, verekedéssel és pörgős akció-jelenettel. Nagyon cool a bírák felszerelése, bőrszerkós egyenruhája, csúcs minden fegyver és ütős Lena Headey arcsebe is (a frászt hozza az emberre, ezzel az ábrázattal). Az egészben van valami elképesztő lendület és sodrás, ami 95 percre mellbe vág bennünket.

A kép forrása: LINK

Ajánlani tudom minden akció-fannak, disztópikus film-kedvelőnek és Karl Urban rajongónak. Blogunk a Dredd -et beletette a TOP-200 kedvenc listájába is, egyértelmű kedvencünk.