A kedvenc 200 filmem listájának összeállításakor (melyben részt vett tanácsaival Solo és Master barátom is, így a lista végül közös "termék" lett) komoly vita előzte meg Az utolsó esély (Crimson Tide) listára való felvételét. Ez az amerikai akciófilm ugyanis megdöbbentő módon idézi meg napjaink háborús helyzetét és Tony Scott zseniális rendezésével illetve Gene Hackman és Denzel Washington emlékezetes alakításaival a 90-es évek egyik legjobbja.

A kép forrása: LINK

Az itt következő bekeretezett rész cselekményleírást tartalmaz. Aki spoiler nélkül szeretné megnézni ezt az 1995-ös filmet, ugorja át.

A Crimson Tide legnagyobb előnye a legfőbb karakterek jellem-ábrázolása, a tengeralattjáró parancsnok és az első tiszt egymásnak feszülése, vitája, majd háborúja. Két gondolkodásmód, két világnézet és két teljesen eltérő jellem csatája ez az ócán mélyén, a világ sorsáról. Mindkét karakter rendelkezik elismerésre méltó erényekkel: az idős kapitány mellett szól az erős hazaszeretet, a magas-fokú kötelességtudat, a katonás beállítottság, míg a sokkal fiatalabb első tiszt a megfontoltság, a béke-szeretet és felelősségtudat szimbóluma. Kettejük vitája az emberiség két eltérő felfogás-típusának vitája is lehetne. 

A kép forrása: LINK

Gene Hackman és Denzel Washington is teljes átéléssel jelenítik meg karaktereiket, mindkettőjük alakítása szórakoztatóan hiteles. De ebben a filmben mindenki kitesz magáért: láthatjuk Viggo Mortensent és James Gandolfinit is tengerész-tiszti szerepkörökben ellentétes oldalakon kiállva. 

A sztori aktualitása tagadhatatlan: napjainkban is egy orosz vezető fenyegeti a világot, miközben egy másik ország városait pusztítja. Virág elvtárs szavait idézve: "a nemzetközi helyzet egyre csak fokozódik" [A tanú 1969]. Vajon most kik fognak dönteni majd a sorsunkról? Egy jó és egy rossz vezető vitája fog lejátszódni, mint a Crimson Tide-ban? Akárhogyan is, de Az utolsó esély egy gondolatébresztő, remek film (még ha azok a bizonyos gondolatok kényelmetlenek is jelen helyzetünkben).

Marty McFly és a Doki legelső közös kalandja a DeLorean fedélzetén 1985-ben tette próbára rekeszizmainkat és aratott világszerte óriási sikert. Michael J. Fox ekkoriban már 24 éves volt, mégis hihetően alakította a tizenévest, mert 163 centijéhez kölyökképű lazaság társult. Chirstopher Lloyd alias Emmett Brown vagyis Brown doki épp kétszer annyi idősen (48 körül) és egy fejjel magasabban (185 centivel) játszotta a habókos tudóst, aki feltalálta az időgépet. 

A kép forrása: LINK

A DeLorean DMC-12 típusú kocsi hordozta az úgynevezett fluxuskondenzátort (a doki találmányát) mely az autó 88 mérföld per órás sebességénél (azaz 142 km/h -nál) képes volt utasait elrepíteni egy előre beállított időbe. Ilyen módon, ezzel a szerkezettel kerül Marty és a Doki a legelső részben a fiú szüleinek fiatalkorába, 1955-be. Láthatjuk Marty szüleinek megismerkedését és az ominózus diák-bálat is ahol majdnem bekövetkezik a legrosszabb. A Dokit idézve:

„A találkozás időparadoxont hoz létre, melynek következtében olyan láncreakció keletkezhet, amitől felborul az egész tér-idő kontinuum, és megsemmisül a világegyetem. Ez persze a legrosszabb eshetőség, szerencsés estben, csak a mi galaxisunk fog megsemmisülni.”

Végül mégis összejön minden és Marty hazatérhet, "vissza a jövőbe". Később jött a második epizód 1989-ben, amikor a sztori a jövőbe mozdult ugyancsak hatalmas sikert aratva. Ennél a fejezetnél érdekes élmény ahogyan azt látjuk, miként képzelték el a filmkészítők 1989-ben azt, hogy milyen lesz világunk 2015-ben. Mindenesetre a légi autósztrádák víziója nem jött be, viszont a repülni képes DeLorean új élményt jelentett.

Végül 1990-ben megkaptuk a harmadik, Vadnyugaton játszódó fejezetet is, mely 1885-ben kalauzolt el bennünket. Ezúttal Martynak a Dokit kell megmentenie, mert ha nem lép közbe 1885-ben, akkor Bif Tannent dédnagyapja (Buford "Veszettkutya" Tannen) lelövi 75 dollárért, mint egy kutyát.

Robert Zemeckis - akit a Vissza a jövőbe filmek után 4 évvel, 1994-ben a Forrest Gumpért mennybe menesztettek - mindhárom részt élvezetesre készítette, kitűnő csapatot alkotva a főszereplőkkel. A "csapatban" Jennifert (Marty barátnőjét) kezdetben a gyönyörű Claudia Wells alakítja, majd második és harmadik részben Elisabeth Shue kapja meg a karaktert. Marty minden egyes kalandban esetlen fickó, de a "nyuszi vagy McFly" dumára valahogyan megtáltosodik (vagy éppen bebolondul). A Doki mindenesetre mellette áll, közös kalandjaikban együtt küzdenek azért, hogy a jelen és a jövő igazságos legyen, Marty családjának fennmaradásával és a Doki életben maradásával. Minden epizódban zseniális szinkront kapunk: Rudolf Péter tökéletes Marty magyar hangjaként, a Dokit pedig Rajhona Ádám szólaltatja meg ugyancsak élményszerűen. Nélkülük a Vissza a jövőben nem lenne ugyanaz.

A kép forrása: LINK

Hogy miért szeretjük töretlenül, 37 éve ugyanúgy a Vissza a jövőbe filmeket? Miért szereti minden generáció azóta is? Mert vicces, mert szórakoztató és mert átélhető egy olyan különleges világban, melynek gondolatával olyan jó eljátszani. Ki ne gondolt volna már az időutazásra? Vajon milyen lenne egy másik korban lenni, esetleg látni fiatal szüleinket megismerkedésükkor vagy jövőbeni gyermekeinket megnézni 30 évvel később? Hogyan boldogulnánk a vadnyugaton? És mihez kezd mindezen helyzetekkel a nevettető páros: a 17 éves kamasz és a 48 éves elvarázsolt tudós? Lehetetlen nem szeretni őket.

Számtalanszor láttam mindhárom részt, sőt egy alkalommal folyamatosan néztem meg rögtön egymást követően mindhármat maratoni filmezést tartva (5 órán és 35 percen keresztül tartott). Ezt is javaslom mindenkinek, mert kitűnő szórakozás, minden korosztálynak.

Ritkán lehet elmondani egy filmről, hogy "betalál" (szinte mindenkinél), de Joseph Kosinski filmje, a Top Gun-folytatás Maverick bizony ilyen. Minden korosztály számára szórakoztató: a 45 felettiek nosztalgikus emlékek miatt élvezik (felidézve az 1986-os Tony Scott rendezést, a Top Gunt a 24 éves Tom Cruise főszereplésével), a fiatal felnőttek a sztorit és az akciófilmes mércéhez képest igényes színészi teljesítményeket értékelik, a kamaszok pedig a pörgős akció-jeleneteket, vadászgépes trükköket díjazzák.

A kép forrása: LINK

A Top Gun: Maverick egyszerűen jó film. Hogy miért? Mert jól kitalált a forgatókönyv, igényes a rendezés, jók a főszereplők (az 59 évesen is fiatalos Tom Cruise, az 51 évesen is szexi Jennifer Connelly és a kiköpött Goose-ifjú, Miles Teller) és szórakoztató szinte minden jelenet, a látványos vadászgép felszállásokról, légi-harcokról nem is beszélve. Pedig kell beszélnünk róla, mert elképesztő mennyi munkát és színvonalat tettek az F-18 vadászgépekkel folytatott jelenetekbe. Szinte ott lehetünk mi is a pilótákkal a magasban 9 és 10 G terhelés mellett a hangsebesség többszörösével repülve.

Mindezeken túl még az alapsztorinak is van értelme: az amerikaiak össze akarnak hozni egy F-18 vadászokkal végrehajtott veszélyes küldetést egy ellenséges ország egyik bázisa ellen olyan módon, hogy a csodával határos módon eltaláljanak egy alig pár méter átmérőjű célpontot, megússzák az ötödik generációs ellenséges vadászok támadásait, kibírják a 10 G nyomást a manővereik közben és megússzák a rengeteg rájuk kilőtt légvédelmi rakéta esetleges becsapódásait is.

Tom Cruise remekül helytáll ezúttal is mint Pete "Meverick" Mitchell hadnagy, pedig most a balesetben elhunyt barátjának, Goose -nak a fiával, Bradshaw hadnaggyal (Miles Teller) is meg kell kedveltetnie magát. Emellett ki kell képeznie a lehetetlenre a rábízott fiatal vadászpilótákat és még felettese, Simpson tengernagy (Jon Hamm) elismerését is ki kell vívnia. Simpson enyhén szólva nem kedveli Mavericket és folyton kirúgását tervezi. Ilyen körülmények között lenne a korosodó százados feladata egy nehéz bevetés sikerre vitele, amihez lelki támogatást csak a gyönyörű Pennytől kap (Jennifer Connely) aki alighanem a legszebb 50-es bártulajdonosnő az egész Egyesült Államokban. 

A kép forrása: LINK

Negatív kritika nehezen mondható a filmről, talán csak annyi, hogy az 1986-os Top Gunban még érezhető tisztelet a legendás vadászpilóta-parancsnokok iránt láthatóan semmivé foszlik a Maverickben. Az ifjú, alig 30 éves pilóta-hadnagyok a legkevésbé sem tisztelik az évtizedek óta helytálló legendássá váló Mavericket (vagy bárki mást), ami nagyon ellentétes a Top Gun szellemével. Az 1986-os részben ugyanis Viper-parancsnok (Tom Skerritt) megkérdőjelezhetetlen tekintély a fiatalok előtt, ám ezt az elismerést nyomokban sem látjuk ebben az új epizódban. Ez persze lehet szándékos is, azt jelezve, hogy a mai generációk számára a "tisztelet" sajnos már nem sokat jelent (ami igaz is egyébként). 

Nagyon jók viszont a zenei betétek, megidézik az 1986-os Top Gun hangulatát és szerencsés, hogy felbukkan (ha csak egyetlen jelenet erejéig is) Val Kilmer, mint Kazansky tengernagy. A magas rangú tengerész-tiszt segíti Mavericket, félretéve a régi Iceman - Maverick ellentétet és elismerve egykori riválisának kivételes tehetségét. Bár akciófilmről van szó, ehhez a kategóriához mérten meglepően sok "színészetet" kapunk valódi konfliktusokkal. Ott van mindjárt Maverick viszája egykori társának fiával, (Bradshaw hadnaggyal) aki haragszik a kiképző századosra, mert úgy érzi akadályozza karrierjét (pedig Maverick csupán félti és aggódik érte). Aztán ugyancsak érdekes Maverick és felettesének, Simpson tengernagynak az ellentéte, mely konfliktusban a kiképző-pilótának sikerül kivívnia főnöke elismerését. Végül láthatunk egy kibontakozó szerelmet is némi humorral (főleg a hölgy kamasz lányának felbukkanása után) illetve egy önmagának tekintélyt kiharcoló vezetőt, akinek sikerül mégis lenyűgöznie (főleg pilóta-bravúrjaival)a rábízott ifjú titánokat. Tom Cruise mindegyik interakcióban nagyot alakít és mellesleg bizonyítja 59 éves korához képest megdöbbentően jó formáját is.

A zárásban persze minden célegyenesbe ér: az akció összejön az 50-es hős pedig nem ám magányosan, elváltan, egyedül maradva tengődik, nyomorult anyagi helyzetben valami lukban, hanem elnyeri a környék legszebb nőjének kezét és mindenki által szeretve, köztiszteletben várhatja a boldog öregkort.

A Top Gun Maverickben kapunk tehát izgalmakat földön égen, vízen, lenyűgöző vadászgép-párharcokat, romantikus jeleneteket (a női nézőkre is gondolva) és egy tényleg remek rendezésű sztorit happy enddel. Értékelésem: 90%. Ezen a hétvégén másodszor is megnézem a moziban; azt hiszem ennél jobb ajánlást nem is mondhatnék a Maverickről. 

A magyar honfoglalás idején, azaz 895-ben (és az azt követő évtizedekben) játszódik Robert Eggers történelmi drámája, mely Az Északi (The Northman) címet kapta. A hangulat a vikingek korát idézi, a helyszín pedig a messzi észak IX.-X. századi vad, misztikus és véres világa.

A kép forrása: thegeek.hu

A történet középpontjában egy skandináv törzs áll, a berserker törzs mely valóban létezett. Harcosaik vadak voltak és önmagukat vadállatoknak hitték (farkasoknak és medvéknek). A filmbeli történet középpontjában a törzs hercege áll, Amleth (Alexander Skarsgård), aki gonosz nagybátyjának, Fjölnirnek (Claes Bang) az ármánykodása és vérengző hatalomátvétele következtében elveszti királyként uralkodó édesapját (Ethan Hawke). A történet elmenekülése és felnőtté válása utáni éveiről illetve bosszújáról szól egy véres drámát bemutatva, mely a skandináv mitológiát használja fel a hangulatteremtéshez. Néhol hatásvadász, néhol valóban drámai, néhol pedig túlzónak tűnő az egész. Az alaptörténet lényege a bekeretezett részben, alább olvasható:

A túlzó részek szinte nevetségesek, mert nehéz hihetőnek elfogadni, hogy a viking törzsek vadállatok módjára éltek volna, önmagukat farkasoknak és/vagy medvének gondolva. Egy-egy jelenet kimondottan hatásvadász és már-már komikus. Az alaphangulat végig a véres dráma és a komikus hatásvadászat határán egyensúlyoz. Ami mégis pozitív irányba billenti a mérleget az a 194 centis, kigyúrt Alexander Skarsgård fellépése, harcias küzdelme és a csinos Anya Taylor-Joy játéka. A vezércsel ifjú sakkozónőjeként nagyszerűt nyújtott és ebben a filmben is kiemelkedő a jelenléte.

Az Északi mégis egyszer nézős dráma, melyben a véres harci jelenetek és az unalmas elnyújtott részek felváltva teszik próbára türelmünket. Sajnos hiányzik az egészből a grandiózusság, Fjölnír "népe" maximum 20 fő, faluja alig néhány ház, így nem érezzük a legjobb történelmi filmek lenyűgöző katarzis-hatását. Értékelésem: 65%.

Az 1980-as őrült keverés (Stir Crazy), azaz Dutyi dili az egyik legjobb valaha készült vígjáték a filmtörténelemben Sidney Poitier rendezésében és a nagy páros: Gene Wilder - Richard Pryor főszereplésével. A 100 legjobb film listáján ötödik helyezett alkotás alaptörténete egyszerű: Skip és Harry hétköznapi életet élnek (egyikük áruházi hekusként, másikuk felszolgáló alkalmazottként dolgozik) és bár barátokként jól megvannak egymással, állásaikból elbocsátják őket ami után új életre és új lakhelyre vágynak. Neki is indulnak a messzeségnek egy kivénhedt furgonnal, ám alig jutnak egy közeli városig, máris belekeverednek egy bankrablásba.

A kép forrása: LINK

A furcsa párost vagy száz évnyi börtönre ítéli a bíróság, amit érthetően nehezen fogadnak, főleg mert ártatlanok a rájuk fogott bankrablásban. A börtönélet számtalan vicces helyzetet hoz Skip és Harry számára, miközben sajátos kis baráti kör is kialakul körülöttük. Még a félelmetes, kétméteres, 200 kilós Grossberger (Erland van Lidth) is melléjük áll (pedig őt épp megtörésükre uszítja rájuk az igazgató). Közben ügyvédeik odakint mindent megtesznek szabadulásukért és a csinos Meredith (JoBeth Williams) is vonzódni kezd Skiphez. A szívtelen börtön-igazgató azonban erős őrizet alatt tartja a párost, mert rájön arra, hogy Skip igazi rodeo-tehetség és valamilyen érthetetlen okból New Yorki létére is képes kivételesen hosszan megülni a bikát. A film utolsó szakasza a két férfi szökéséről szól és a happy endről.

A Dutyi dili egy szórakoztató, vicces, sőt kacagtató vígjáték, mely a két főszereplő, Gene Wilder és Richard Pryor miatt annyira élvezetes. Csetléseik - botlásaik és szerencsétlenkedéseik melyek valahogyan mindig megmentik őket minden helyzetből, ösztönös szimpátiát ébresztenek bennünk.  Bár sajnos már mindketten elhunytak (Pryor 2005-ben, Wilder csak 2016-ban) ez a film mint a leginkább élvezetes alkotásuk örökre beírta nevüket a filmtörténelembe. A Dutyi dili értékelése: 100% nálunk.

A legjobb háborús filmek listája természetesen szubjektív. Három blog: a Recensens, a Fortress blog és a Solo1 blog közös listájára igyekeztünk több műfajból válogatni, így szerepel ezen valós eseményeket feldolgozó, könnyed stílusú, drámai, holokauszt-témájú és egy-egy hadműveletre fókuszáló háborús darab is. A végeredményen végigtekintve a második világháborús történetek túlsúlya és az amerikai készítésű filmek erős többsége érezhető, ezt belátjuk, ám mégis ezeket tartjuk a legjobbaknak. A lista figyelembe vette a solo blog "A legjobb háborús filmek valós eseményekről" listáját is.

Nézzük a listát, a 30 legjobbal:

• 1.) A szakasz (1956)
• 2.) A leghosszabb nap (1993)
• 3.) Kelly hősei (1970)
• 4.) Kémek a Sasfészekben (1969)
• 5.) Sólyom végveszélyben (2001)
• 6.) A híd túl messze van (1977)
• 7.) Fegyvertelen katona (2016)
• 8.) A halál 50 órája (1965)
• 9.) Ryan közlegény megmentése (1998)
• 10.) Ellenség a kapuknál (2001)
• 11.) A piszkos 12 (1967)
• 12.) A bukás (2004)
• 13.) Harag (2014)
• 14.) Pearl Harbor (2001)
• 15.) A zongorista (2002)
• 16.) Katonák voltunk (2002)
• 17.) Das Boot (1981)
  
• 18.) Acéllövedék (1987)
• 19.) Sztálingrád (1993)
• 20.) Apokalipszis most (1979)
• 21.) Levelek Ivo Dzsimáról (2006)
• 22.) Schindler listája (1993)
• 23.) Híd a Kwai folyón (1957)
• 24.) Vaskereszt (1977)
• 25.) Jöjj és lásd (1985)
• 26.) 1917 (2019)
• 27.) Dunkirk (2017)
• 28.) Nyugaton a helyzet változatlan (1979)
• 29.) Az őrület határán (1998)
• 30.) Midway (2019)

A háborús filmek műfaján belül külön kategóriát jelentenek a megtörtént eseményeket, hadműveleteket és hőstetteket középpontba állító alkotások. Ezekből a 4 legjobbat A legjobb háborús filmek valós eseményekről lista tartalmazza partnerblogunkon a Solo blogon.

Jean-Jacques Annaud rendező 2001-es háborús filmje, mely a sztálingrádi csata részleteit tárja elénk - mégpedig egy orosz mesterlövész sorsán keresztül - kivételesen élvezetes, szórakoztató és olykor megrázó élethűséggel mutatja be a két fél gigászi küzdelmét 1942-1943 telén.

A főszerepben Jude Law, Joseph Fiennes és Rachel Weisz egészen kivételeset alakítanak. A film képi világa fantasztikus, Sztálingrád rommá lőtt városrészei kiemelik a heroikus küzdelem elkeseredettségét. Ed Harris rezzenéstelen arccal alakítja azt a német mesterlövészt, akit a nácik a legeredményesebb orosz sniper kiiktatására küldenek. A film igaz történeten alapul, hiszen egy Vaszilij Zajcev nevű orosz katona valóban kivételes eredményt produkált a sztálingrádi csata során, amikor összesen 225 német tiszttel végzett. Bár nem ő volt a második világháború legsikeresebb mesterlövésze (ezt a címet a finn "Fehér halál" orozta el tőle), az orosz propaganda felkapta alakját, hogy a szovjet katonákba harci kedvet és optimizmust öntsön. Ugyanakkor Zajcev sikeressége elvitathatatlan, hiszen mostoha körülmények között, egy rommá lőtt városban, legtöbbször németek uralta területeken kellett boldogulnia.

A kép forrása: port.hu

Ami a film valóságtartalmát illeti, akadnak csúsztatások, túlzások és ferdítések is a történetben. Semmi nem igazolja például, hogy a Sztálingrádban rohamozó, majd visszavonuló szovjet katonákat géppuskákkal gyilkolta volna halomra a hátukban lévő komisszár-egységek sora, hazaárulásnak tekintve pillanatnyi megfutamodásukat. Bár a keleti fronton valóban erősen jelen voltak a politikai tisztek és Sztálin tényleg halállal büntette a parancsmegtagadást vagy az árulás legkisebb jelét is, tömeges mészárlásokról nincsenek források a sztálingrádi orosz egységeket illetően. Ugyancsak kétséges a "két katona egy puska" felállás is, ami a filmben egy egész jelenetet kitölt, kiemelve, hogy mennyire kevés lőszerrel és fegyverrel rendelkeztek a szovjetek. Végül jegyezzük meg: a Kőnig őrnagy alakja teljes fikció, a valóságban nem létezett. A németek nem küldtek mesterlövészt Zajcev likvidálására, ez totálisan a forgatókönyv és rendezés terméke. 

Az Ellenség a kapuknál azonban a csúsztatások dacára is kiemelkedően jó háborús film, mert átélhetően mutatja meg a rommá lőtt Sztálingrádban folyó elkeseredett harcokat és többé-kevésbé hiteles a mesterlövészek munkáját illetően is. (Akkor tüzelnek, ha robbanás várható, a másodszor előugró lövész van nagyobb veszélyben, az utolsó pillanatban takarják ki az optikát lövés előtt a tükröződés miatt, havat tesznek a szájban a lehelet ellen ... stb, stb.) A színész alakítások is maradandóak és bár például a Jude Law - Rachel Weisz páros szerelme, erősen amerikanizált, romantikus túlzás, megragadják a reménykedő, harcra kész orosz katonák elszántságát.

Egy háborús film nem csak akkor lehet színvonalas, ha minden részletében megfelel a valóságnak, hanem akkor is, ha képes átadni a háború egy-egy elemének, csatájának esszenciáját, hangulatát, átélhetővé téve annak drámáját és heroikus küzdelmeit is. Az ellenség a kapuknál pontosan ilyen film: a háborús Volga levegőből való bemutatása, a rommá lőtt Sztálingrád városának képe, a mesterlövészek romok közti küzdelme, a rohamok és ostromok elkeseredettségének érzékeltetése mind-mind azt segítik, hogy elképzelhessük a történelem legnagyobb csatáját. Ettől olyan jó ez a film és ezért kerülhet a 10 legjobb háborús film közé.

Richard Attenborough filmje egy tényleges második világháborús bevetést, a Market-Garden hadműveletet mutatja be nekünk, Cornelius Ryan könyve és túlélőkkel folytatott beszélgetései alapján, hiteles formában. Az 1944 őszén zajló hollandiai szövetséges légideszant akció a történelem legnagyobb ejtőernyős támadása volt, mely sajnos a véletlenek és a rossz tervezésnek köszönhetően tragédiába torkollt (a szövetségesek 17 ezer főt, a németek viszont csak 3300 katonát vesztettek).

A földi és légi támadás célja: Belgiumból előretörni Hollandiába, majd villámgyorsan elfoglalni a fontosabb hidakat (légideszant csapatokkal), végül az elindított páncélos erőkkel mihamarabb elérni ezeket az átkelőket és biztosítani birtoklásukat a Németország felé való szövetséges offenzívához. A terv kockázatos volt, mert a földet érő ejtőernyősöknek ki kellett tartaniuk a páncélosok megérkezéséig. Viszont, ha sikerrel járnak, a háború, már 1944 karácsonyára véget érhet. Legalábbis a szövetséges csapatok vezetői szentül hittek ebben.

A Montgomery tábornagy által támogatott akció megtervezésekor azonban a britek nem számoltak azzal, hogy az arnhemi híd közelébe a németek komoly páncélos egységeket vezényeltek (épp a tervezett szövetséges támadás előtt, pihenés céljából) és azzal sem, hogy a Hollandiában ledobott angol-amerikai ejtőernyősöket későn érik el a támogató, szárazföldi alakulatok.

A támadás 1944 szeptember 17-én indult, de már szeptember 19-én a kudarc jeleit mutatta. Az SS páncélos egységek közelében ledobott ejtőernyősöknek ugyanis kézifegyverekkel kellett tankok ellen harcolniuk.

A akció kezdetektől elhibázott volt. A legnagyobb hibát az jelentette, hogy túl messze volt a híd. Túl messze ahhoz, hogy a angol harckocsik időben felmentsék bajtársaikat. A szereplők listája valódi sztárparádé: Sean Connery, James Caan, Edward Fox, Michael Caine, Robert Redford, Ryan O'Neal és Anthony Hopkins.

Közülük kulcsszerepet főleg Sean Connery és Anthony Hopkins kap: előbbi az arnhemi brit hadosztály parancsnokaként utóbbi pedig az arnhemi hídfő-állás hős védőjének karakterében. Kiemelendőek az eredeti helyszínek felvételei, szinte ott lehetünk mi is a hidak közelében.

A Messze volt a híd (Bridge Too Far) helyet kapott a Harper blog 12 legjobb háborús filmjének listáján is, mellyel maximálisan egyetértek.

Agatha Christie 1976 január 12-én hunyt el, de írói fénykorát a 30-as, 40-es és 50-es évek adták. Összesen 80 regényt és színpadi darabot írt, melyek közül detektív-történetei tették őt leginkább ismertté. Hercule Poirot alakját 1920-ban találta ki, amikor "A titokzatos stylesi eset" című regénye megjelent. Innentől fél évszázadon keresztül (!) egészen 1975-ig összesen 33 regényben szerepel Poirot karaktere. Az utolsó Poirot-darab címe: "Függöny: Poirot utolsó esete". 

A kép forrása: LINK

A figura jellemzői: belga származására büszke, fiatalon rendőr-nyomozóként dolgozó, alacsony termetű de mindig elegánsan öltözködő, gondosan ápolt bajusszal rendelkező férfi, aki magán-detektívként szerzett világ-hírnevet magának, számtalan bűneset megfejtésével. Jellemzője a konzervatív gondolkodás, erkölcsös viselkedés, lovagias udvariasság és az erőszaktól való tartózkodás (már-már undorodás). Poirot gyors észjárású és nagyon jó emberismerő. A nők kevéssé érdeklik, a fegyvereket pedig utálja. 

A filmvásznon számtalan színész jelenítette meg a karaktert: Peter Ustinov, David Suchet, Ian Holm, Albert Finney, Tony Randall, Alfred Molina, John Malkovich és most: Kenneth Branagh. Közülük külsőre talán David Suchet áll legközelebb a figurához. (Suchet 168 centi magas és testalkata is éppen jó, mindenesetre közelebb áll Agatha Christi leírásához, mint például a 190 centis Alfred Molina, vagy 110 kilós Peter Ustinov.)

Poirot eddigi megformálói. Suchet a bal alsó sarokban látható. Forrás: LINK

Kenneth Branagh lelkes Agatha Christie rajongóként, az írónő két detektív-regényét is filmre vitte: előbb 2017-ben a Gyilkosság az Orient expresszen című krimit, majd 2021-ben a Gyilkosság a Nílusont. Agatha Christie mindkettőt a 30-as években írta (az Expresszt 1934-ben, a Nílust 1937-ben).

Branagh mindkét filmjében modernizálta Poirot karakterét, nála a belga magán-detektív nem az a konzervatív, fegyverektől tartózkodó, vaskalapos és maradi figura, mint Christie regényeiben, hanem nyitottabb, nők iránt is érdeklődő, férfias hős, akinek jelleme többrétegű. A váltás sokaknak nem tetszik, pedig a 30-as, 40-es években még vonzónak tűnő férfi-típus, "áramvonalasítása" a kétezres évek elvárásaihoz, élvezhetőbbé és új korosztályok számára is érdekesebbé teszi a karaktert.

A Kenneth Branagh féle Poirot kétségtelenül színesebb egyéniség, mint ahogyan azt több mint 100 éve (!) 1920-ban Agatha Christie elképzelt. A változtatás a legkevésbé sem árt a karakternek, sőt befogadhatóbbá teszi. A Halál a Níluson stílusos krimi, mely egyszerre tudja megidézni a korabeli világ archaikus jellemzőit és az időtlen értékek különlegességét egy rejtélyekkel teli történet keretei között. 

A túlélők (#Alive) című 2020-as koreai zombis-film (mely 2020 szeptemberében jelent meg a Netflixen) az egyik legjobb és legizgalmasabb horror ebben a műfajban. A központi karakter egy 30-as fiatalember, Csunu, tisztes nevén: Oh Joon-woo (Yoo Ah-in), aki egy szép napon arra lesz figyelmes, hogy szöuli lakása környékét élő-halottak lepik el. A sztorinak ma már elkészült az előzmény-sorozata is, "Mindannyian halottak vagyunk" címmel, mely a fertőzés kezdetét mutatja be, azt, ahogyan Csunu utcájáig jutnak a zombik.

A #Túlélők sztorija röviden: egy furcsa hajszínű, vagány srác a lakásában reked, ahonnan hetekig nem mer kimozdulni, hiszen bérházi lakásának ablakából azt látja, hogy az utcákon véres jelenetekben esnek egymásnak zombik és járókelők. Egy idő után azonban mégis lépnie kell, hiszen kifogy vízből, élelemből, ellátmányból, mindenből. Első kiruccanása a szomszédos lakásokban, majdnem az életébe kerül, ráadásul otthonába is bejut az első "látogató". Később úrrá lesz a helyzeten, de továbbra is lakásának foglya marad.

Idővel rájön arra, hogy drónjával, mely szerencsés módon működőképes és reptethető állapotban van, körülnézhet a lakásán kívüli helyzetet megfigyelve. Ekkor jön rá arra, is, hogy a szemközti épületben egy hozzá hasonló helyzetben lévő, fiatal, csinos nő, Kim (Park Shin-Hye) ugyancsak a menekülés lehetőségeit keresi. Összefognak tehát, hogy egyesült erővel szökjenek el a zombik által ellepett bérházból. Menekülésük hihetetlenül izgalmas és Il Cho rendező munkáját dícséri.

A #Túlélők című film meglepően jól megcsinált, remek tempójú, végtelenül izgalmas és fordulatos zombis-horror, mely versenyez a műfaj legjobbjaival. Értékelésünk erős 75%. Horror-kedvelők számára nagy élmény, különösen az egyre felkapottabb Netflix-sorozat, a Mindannyian halottak vagyunk miatt.