Frances Lawrence különleges kém-thrillere, a Vörös veréb (Red Sparrow) idén márciusban került a hazai mozikba és kicsit méltatlanul alábecsülve közepesnél csak alig valamivel jobb nézettséget illetve népszerűséget tudott elérni (IMDb: 6,6, Rotten: 48%, Metacritic: 53%). Ugyanakkor kiemelkedik a hasonló témájú filmek sorából, mégpedig több szempontból is. Az első, amit érdemes kiemelni, hogy a film cselekménye napjaink Oroszországában játszódik, vagyis a Putyin vezette (1999 decembere óta létező) rendszer keretei között. Furcsa kettősség érezhető a rendezésen, hiszen amerikai szempontból látjuk a történéseket: vagyis a scricpt egyfelől démonizálja az FSZB (KGB utódszervezet) működését, másfelől viszont könnyen becsaphatónak és megtéveszthetőnek is tartja. (Hiszen egy balett-táncosból lett huszonéves kezdő kémnő is képes kijátszani felső vezetőiket.)
Mindezt hatásos átütőerővel tárja elénk a három főszereplő: a szexi Jennifer Lawrence, a tipikusan kém külsejű Joel Edgerton és a valódi Putyinra megdöbbentően hasonlító Matthias Schoenaerts játéka. Hogy az eddig elmondottak mellett miért érdekes film a Vörös veréb? Például azért, mert bepillantást nyerünk egy hírszerzési szervezet belső működésébe (legalábbis ahogyan azt a filmkészítők elképzelik). Láthatjuk, hogy az orosz FSZB (Federal Security Service, Federal'naya sluzhba bezopasnosti - Федеральная служба безопасности) hogyan működtet egy ellenséges ügynökök elcsábítására szakosodott részleget, mely olyan nőkből és férfiakból áll, akik bizalmas információk gyűjtésére kapnak kiképzést, mégpedig testük és szexuális vonzerejük felhasználásával. Kérdés persze, hogy ez a filmes elképzelés mennyiben van köszönőviszonyban a valósággal. Tippem szerint jelentős mértékben. Valószínűsíthető ugyanis, hogy egy ekkora költségvetésű és ekkora bevételre "játszó" világszerte vetített történet esetén valamelyes utánanéznek a realitásoknak. Ám akár kitaláció, akár fantázia az egész, mindenképp érdekessé és egyedivé teszi a thrillert.
Szokatlan az is, hogy kiemelt hangsúlyt kap a filmben a nők egyre növekvő szerepe a nemzetközi kémvilágban. A történetben mind a főhős karaktere mind az ellen-oldalnak dolgozó kulcsember figurája női főszereplőt kapott. (Tény, hogy ez egyre kevésbé számít ritkaságnak és a mai filmek nagy részében már a női hírszerzők is kaphatnak központi szerepet.) A vörös veréb abban is egyedi, hogy foglalkozik a kémkedés lelki oldalával is. Elképzelhetővé válik, hogy vannak, akik kényszerből (pl. szeretteik eltartása vagy megmentése miatt) vállalják ezt a munkát, illetve akadnak sokan, akik nehezen élik meg a feladatok által teremtett kiszolgáltatott helyzeteket. Jennifer Lawrence ragyogó játékkal mutatja meg számunkra a mindent bevállaló, majd ésszel, ravaszsággal előre jutó és saját útját járó, bátor nő archetípusát, aki mindenkit meglepő találékonysággal éli túl az orosz titkosszolgálat kegyetlen világát.
Ami a film látványvilágát illeti: kevés az akciók száma, de ami a filmbe került, az ütős. A rendezés jól bánik a színekkel, fényekkel a napjaink modern világában is valahogy a múltat idéző háttérképekkel, helyszínekkel. Mintha kicsit végig fél lábbal a 80-as években lennénk. Brutális az orosz bérgyilkos fellépése, kegyetlensége, durva hatékonysága és az, ahogyan elintézi a kijelölt célszemélyeket. A néző nehezen tudja kivonni magát a filmben végig érezhető szexualitás hatása alól is, mely néhol egészen meglepő, szinte szürreális helyzetképekkel színesíti az egyébként végig komor hangulatú történetfolyamot.
A Red Sparrow nem az évszázad filmje, de mindenképp érdekes alkotás, sajátos témával, különleges ábrázolásokkal. Érdemes megnézni, mert sokkal többet ér annál, mint amit amit eddig kapott a bírálóktól.
***