Elkötelezett Marvel rajongóként nagyon vártam már a Venom második részét, főleg azért, mert az első, 2018-as fejezet kimondottan tetszett, (elsősorban Tom Hardy szórakoztató alakítása miatt). Bár a félelmetes szimbióta már 1984 óta része a Marvel-világnak, sem az első sem a most látott második részt nem sorolnám a legjobb Marvel produkciók közé. Ami a TOP-10 Marvelt illeti, egyetértek ezzel a felsorolással, azzal a kiegészítéssel, hogy a Venom legelső epizódját a második 10 elején mindenképp megemlíteném.

A kép forrása: https://jakubmaslowski.artstation.com/projects/rR41QG

Ami a legújabb, második Venom részt illeti: sajnos nem vagyok túl derűlátó. Andy Serkis rendezőnek ugyanis nem sikerült megismételnie Ruben Fleischer 2018-as sikerét: a poénok kevéssé ülnek, az akciók CGI orgiába fulladnak, az alapsztori pedig annyira gyenge (a forgatókönyvvel együtt), hogy unalomba fullad az egész.

Ami az alakításokat illeti: Tom Hardy jól tolja, de ezúttal valahogy nem okoz katarzist mindaz amit a vásznon csinál. A másik főszereplő Woody Harrelson, nagy várakozással jelent meg a szereplőlistán. A magam részéről kedvelem a színészt, az 1995-ös Pénzvonatban például zseniális (akárcsak a 2012-ben), ám most ő sem nyújt semmi emlékezetest. Tegyük hozzá persze, hogy egy látvány-akció-sci-fantasy film nem éppen a nagy ívű színész-alakítások "terepe".

A script közepes, a rendezés kimondottan gyenge, a látvány pedig túltolt CGI tenger. Ezekhez társulnak a teljesen átlagos alakítások sajnos. Összességében a Venom 2., csak nagyon elvakult Venom-rajongóknak ajánlható, illetve megrögzött Marvel-fanoknak. Mások számára enyhe csalódás a film.  

Mindig érdekes kísérlet olyan személyről filmet készíteni, aki közismert és akiről szinte mindenkinek van már valamilyen emléke vagy képzettársítása. Pablo Escobar (1949-1993) pontosan ilyen ember volt: a 80-as évek "terméke" egy hírhedt kolumbiai drogbáró, "kokainkirály", gúnynevén: El Patrón vagy Don Pablo, El Doctor, El Diablo, aki a történelem legelső milliárdos bűnözőjeként egy egész kontinens alvilágának volt ura. 

Az életéről megjelent források, újságcikkek és dokumentumfilmek, blogbejegyzések szerint 1981 és 1991 közt az USA -ba irányuló kokainkereskedelem 80% -át tartotta kezében. Emberei és pénze révén megjelent az Egyesült Államok szinte minden nagyvárosában és közel 3 milliárd dolláros vagyont gyűjtött össze (amivel az akkori világ 7. leggazdagabb embere lehetett). Több ezer katonából és sicárióból álló magánhadsereggel rendelkezett, melyet egy kolumbiai nagyváros, Medellin közelében fekvő, kastélyszerű, luxusbirtokáról igazgatott (Hacienda Nápoles). Pénze és befolyása segítségével lehetett egy ideig képviselő is a kolumbiai parlamentben és ugyancsak óriási vagyona révén adakozni is tudott a helyi szegényeknek, mégpedig kórházak, iskolák illetve lakóépületek felépítésével, alapításával. Magánéletét illetően: házasságban élt ugyan (két gyermeket nevelve), de állandóan voltak szeretői is. A leghíresebb közülük, egy helyi riporternő, Virginia Vallejo még könyvet is írt kapcsolatukról (címe: Loving Pablo, hating Escobar). Az említett könyv lett aztán alapja 2018-ban Fernando León de Aranoa filmjének, mely nemrégiben került a hazai mozikba.

Ami Aranoa filmjét illeti: ambivalens érzésekkel lehet csak róla beszélni. Egyik oldalon ugyanis remek színészi alakításokkal elkészített, kivételes alapmű, másik oldalon pedig felületes, kihagyott lehetőségekkel teli fércmunka. Ami az előbbit illeti: mind Javier Bardem, mind Penélope Cruz csakis elismerést érdemelnek. Teljes átéléssel és jól felkészülten láttak ugyanis karaktereik megjelenítéséhez. Ami a másik kritikát, a felületességet illeti: ott bizony komoly problémák akadnak. Nézzük ezeket sorban, a legfőbb 10-et kiemelve.

1. -- A történet Pablo Escobar életének azzal a szakaszával indul, melyben már Kolumbia valódi ura, vagyis vagyonos, befolyásos ember, a Medellin Kartell megalapítója. Előéletéről -- gyermekkoráról, ifjú éveiről, első bandáiról, bűnözővé válásáról -- az égvilágon semmi támpontot nem ad a film sztorija még visszaemlékezések formájában sem (pedig ez egyszerű rendezői fogással megoldható lett volna). Ez az első számú kihagyott lehetőség és hiányérzet bennünk, ha megnézzük a filmet.
2. -- Pablo Escobar mint hús-vér ember és egyéniség önmagában is érdekes, hiszen mégis csak a modern idők legnagyobb hatalmú embere volt (nagyobb formátumú figura, mint Al Capone vagy Panco Villa, a "műfaj" közismert ászai.) Személyiségéről egy film árulhat el legtöbbet, hiszen széles eszköztárral lehet bemutatni félelmeit, vágyait, motivációit, alaptermészetének különleges jegyeit, melyek egy dokumentumfilm keretei közt sokkal kevésbé jeleníthetőek meg. Sajnos azonban Aranoa filmje egyáltalán nem fektet hangsúlyt Escobar személyiségének bemutatására.
3. -- A film alaphangulata inkább vidám és komolytalan, mint komor, ami önmagában még nem volna baj, ha mondjuk egy rendezői koncepció állna a döntés mögött, mely Escobart új szemszögből akarná láttatni. De itt nem erről van szó: a film stílusok keveredése, melyben rengeteg ellentmondásosság zavarja össze a nézőt. Például Escobar néhol groteszk és vicces figura, pozitív felhanggal, másutt pedig gyerekek lemészárlása kap vidám háttérzenét, mintha az esemény komikus volna.
4. -- Nagyon aránytalan a 123 perces játékidő történeti elosztása: a drogbáró életének utolsó éve óriási hangsúlyt kap (a teljes játékidő majd felét), miközben Escobar sikerei, kudarcai, életének fordulópontjai alig kerülnek említésre. Aranoa érezhetően bukására fókuszált és arra, ahogyan magára maradt, majd meghalt. Így azonban egy torz összkép marad a nézőben, mely felveti a kérdést: ha ennyire kudarcokkal volt terhes élete, hogyan lehetett a fél világ ura? Nos, a válasz: nem volt kudarcokkal teli az élete, csak a film hagyja bennünk ezt a megtévesztő érzést.
5. -- Rengeteg a kimaradt elem a filmben, melyeket Aranoa valamiért kihagyott filmjéből, pedig lényegesek lettek volna. Például közvetlen helyetteseinek, jobb és bal kezének bemutatása, hiszen nélkülük nem lehetett volna 10 éven keresztül Latin-Amerika ura. Aztán legfőbb bérgyilkosának (John Jairo Velasquez) megjelenítése, aki az összes piszkos munkát elvégezte helyette, végül a kolumbiai legfelsőbb bíróság 1985 november hatodikai ostroma, mely egészen egyedi volt még a világtörténelemben is.
6. -- Nem kap a filmben megfelelő jelentőséget Escobar riválisainak megemlítése, melyek közül a Cali városában működő, Cali Kartell volt a legjelentősebb. Szinte a kezdetektől egy fajta belső ellenzékként voltak jelent, majd 1991 után nyíltan is szembefordultak a kokain királlyal.
7. -- Nagyon felületes Escobar elfogásának bemutatása is. Ugyan esik szó arról, hogy egy 500 fős egységet szerveztek kolumbiai katonákból-rendőrökből elfogására, de alig kerül említésre, hogy a CIA és a Cali Kartell mennyi pénzt, időt és energiát ölt Escobar kiiktatásába. (És hogy megölése után éppen a Cali Kartell következett, hiszen 16 hónappal később őket is utolérte Amerika megtorlása.)
8. -- Sablonos Escobar magánéletének taglalása is, melyben a feleség álláspontja és véleménye egyáltalán nem jelenik meg. Persze a film alapján a szerető, Virginia Vallejo beszámolója adja, de a rendezés így is megtehette volna, hogy kiegyensúlyozottabb összképet ad a drogbáró nőügyeiről és családjához fűződő kapcsolatáról. 
9. -- Alig látunk jeleneteket a Medellin Kartell működéséről, pedig ez a szervezet (és maga a kokain csempészés) szolgáltatta Escobar vagyonának és hatalmának alapjait. Láthatunk autópályán leszálló, kábítószert szállító repülőket, csomagok ledobását, de kimarad a filmből a sok amerikai gyilkosság, a rengeteg utcai harc és a kokain nyomán a 90-es években mindent elöntő erőszak az USA nagyvárosaiban. Pedig ez a terror-hullám kényszerítette rá az amerikai kongresszust és előbb Reagan, majd Bush elnököket arra, hogy a CIA révén lesújtsanak Escobar szervezetére. 
10. -- Végül kiemelnénk, hogy említés nélkül marad Escobar rengeteg amerikai kötődése, például, hogy rendszeresen felbukkant az USA -ban, ahol még ingatlanokat is vásárolt, sőt miközben első számú közellenség lett, a Fehér Ház előtt fotózkodott, hülyét csinálva az FBI, a CIA és a teljes washingtoni törvényhozás szervezetéből. Ugyancsak hiányérzetet kelt, hogy egy másik filmben -- a Doug Liman rendezte: Berry Seal - A beszállító -ban -- hűen elénk tárt amerikai pilóta esete teljesen kimarad a filmből, pedig Mr. Seal éveken át szállított Escobarnak és nélküle nem tudta volna kiépíteni (vagy beindítani) hálózatát.

Az említett és itt felsorolt 10 probléma sajnos erősen rontja az Escobar élvezhetőségét, amit Javier Bardem kivételes alakítása némileg tud csak ellensúlyozni. Kiemelendő, hogy a 2015 -ös Narcos (Netflix) sokkal hűbb összképet ad a kokainkirályról. /Ami a drogbandák elleni, napjainkban zajló küzdelmet illeti, ajánljuk partner blogunk posztját./ Értékelésünk az Escobarról: 55% (3 csillag).

2018.07.28.(12:14)

Frances Lawrence különleges kém-thrillere, a Vörös veréb (Red Sparrow) idén márciusban került a hazai mozikba és kicsit méltatlanul alábecsülve közepesnél csak alig valamivel jobb nézettséget illetve népszerűséget tudott elérni (IMDb: 6,6, Rotten: 48%, Metacritic: 53%). Ugyanakkor kiemelkedik a hasonló témájú filmek sorából, mégpedig több szempontból is. Az első, amit érdemes kiemelni, hogy a film cselekménye napjaink Oroszországában játszódik, vagyis a Putyin vezette (1999 decembere óta létező) rendszer keretei között. Furcsa kettősség érezhető a rendezésen, hiszen amerikai szempontból látjuk a történéseket: vagyis a scricpt egyfelől démonizálja az FSZB (KGB utódszervezet) működését, másfelől viszont könnyen becsaphatónak és megtéveszthetőnek is tartja. (Hiszen egy balett-táncosból lett huszonéves kezdő kémnő is képes kijátszani felső vezetőiket.)

Mindezt hatásos átütőerővel tárja elénk a három főszereplő: a szexi Jennifer Lawrence, a tipikusan kém külsejű Joel Edgerton és a valódi Putyinra megdöbbentően hasonlító Matthias Schoenaerts játéka. Hogy az eddig elmondottak mellett miért érdekes film a Vörös veréb? Például azért, mert bepillantást nyerünk egy hírszerzési szervezet belső működésébe (legalábbis ahogyan azt a filmkészítők elképzelik). Láthatjuk, hogy az orosz FSZB (Federal Security Service, Federal'naya sluzhba bezopasnosti - Федеральная служба безопасности) hogyan működtet egy ellenséges ügynökök elcsábítására szakosodott részleget, mely olyan nőkből és férfiakból áll, akik bizalmas információk gyűjtésére kapnak kiképzést, mégpedig testük és szexuális vonzerejük felhasználásával. Kérdés persze, hogy ez a filmes elképzelés mennyiben van köszönőviszonyban a valósággal. Tippem szerint jelentős mértékben. Valószínűsíthető ugyanis, hogy egy ekkora költségvetésű és ekkora bevételre "játszó" világszerte vetített történet esetén valamelyes utánanéznek a realitásoknak. Ám akár kitaláció, akár fantázia az egész, mindenképp érdekessé és egyedivé teszi a thrillert.

Szokatlan az is, hogy kiemelt hangsúlyt kap a filmben a nők egyre növekvő szerepe a nemzetközi kémvilágban. A történetben mind a főhős karaktere mind az ellen-oldalnak dolgozó kulcsember figurája női főszereplőt kapott. (Tény, hogy ez egyre kevésbé számít ritkaságnak és a mai filmek nagy részében már a női hírszerzők is kaphatnak központi szerepet.) A vörös veréb abban is egyedi, hogy foglalkozik a kémkedés lelki oldalával is. Elképzelhetővé válik, hogy vannak, akik kényszerből (pl. szeretteik eltartása vagy megmentése miatt) vállalják ezt a munkát, illetve akadnak sokan, akik nehezen élik meg a feladatok által teremtett kiszolgáltatott helyzeteket. Jennifer Lawrence ragyogó játékkal mutatja meg számunkra a mindent bevállaló, majd ésszel, ravaszsággal előre jutó és saját útját járó, bátor nő archetípusát, aki mindenkit meglepő találékonysággal éli túl az orosz titkosszolgálat kegyetlen világát. 

Ami a film látványvilágát illeti: kevés az akciók száma, de ami a filmbe került, az ütős. A rendezés jól bánik a színekkel, fényekkel a napjaink modern világában is valahogy a múltat idéző háttérképekkel, helyszínekkel. Mintha kicsit végig fél lábbal a 80-as években lennénk. Brutális az orosz bérgyilkos fellépése, kegyetlensége, durva hatékonysága és az, ahogyan elintézi a kijelölt célszemélyeket. A néző nehezen tudja kivonni magát a filmben végig érezhető szexualitás hatása alól is, mely néhol egészen meglepő, szinte szürreális helyzetképekkel színesíti az egyébként végig komor hangulatú történetfolyamot. 

A Red Sparrow nem az évszázad filmje, de mindenképp érdekes alkotás, sajátos témával, különleges ábrázolásokkal. Érdemes megnézni, mert sokkal többet ér annál, mint amit amit eddig kapott a bírálóktól.

*** 

Recenziók, kritikák, vélemények és elemzések filmekről, könyvekről, eseményekről, a világban történtekről. A Recensens egy elemző jellegű blogként jött létre a "recensio = elemző kritika" kifejezés jegyében, az azt készítő személy, vagyis recensens megjelöléssel. Az itt megjelenő írásaimban megpróbálok tárgyerű lenni és élvezetesen írni, méltó módon egy bölcsészhez. Ha sikerül, kérlek lájkolj és/vagy szólj hozzá a számodra érdekes poszt(ok)nál. Előre szólok azonban, hogy a kommentelés előmoderációs, mert 2016 -os blog-regisztrációm óta meglehetősen rossz tapasztalatokat gyűjtöttem a hozzászóló-társaimról (tisztelet a kivételnek). Azért remélem így is szívesen maradsz! Köszi, hogy elolvastad becsekkolásomat, szívesen látlak!